Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
a gondolkodás a munka rovására mehet. Pavol tudja, legalábbis sejti ezt. Mozdulatainak kimértsége, sőt gépiessége álomba ringat, van benne valami az őszi melankóliából, mert 'a levelek is ilyen szabályosan hullanak. Teljesítménye viszont megdöbbentő. Mintha lassan, de állandóan lejjebb süllyedne a földbe, mintha a föld nyelné el őt a téglalap alakú gödörben. A gödör három óra alatt elkészült. Pavol még leméri a fenekét, s miután mindent rendben talált, feldobja a szerszámait, és éppen kimászni készül. Ebben a pillanatban meghökken. Fölemelkedik, s egy darabig így áll mozdulatlanul, majd hirtelen belefekszik a gödörbe. Alul, a fenekén itt-ott beszivárog a víz, de Pavolt ez nem zavarja. Fekszik, szeme hunyva, keze a mellén keresztben, két lába egymás mellett. Nem mozdul, még a lélegzetét is visszafojtja, s ekkor érzi, hogy a tudata elködösödik. Érzi az állapot kellemességét, hirtelen elbágyad, mint mikor az emberen erőt vesz az álmosság, s a világért sem hagyná ebből a szendergéséből kizökkenteni magát azzal, hogy a lámpát eloltsa. Olyan jói érzem magam, gondolta, csak földet kéne rám szórni, és mindennek vége. — Az ég szerelmére! Te meg mit művelsz ott? — hall felülről egy rikácsoló hangot. Megrezzen, kinyitja a szemét, kicsit el is restelli magát. — Mit csinálok, mit csinálok! — válaszol nyersen özvegy Pazurkónénak, aki meredt szemmel bámul rá. — A gödröt mérem, nem látod...? Ha kedved tartja, ide fekhetsz mellém! Gyere, mérd meg te is! — Ó, te istentelen! — Az özvegy inkább sikolt, mint szól. — Vacsorát hozok, te meg így!? — No, csak nyugalom! Nem kell ilyen bután kérdezned! Fontos, hogy az uracskádnak jó fekhelye lesz, magam is kipróbáltam! — Mássz ki! Nincs vesztegetni való időm! — sürgeti az özvegy. — Megyek, megyek, nem hagyom magam betemetni — szól vissza Pavol, s elmosolyodik, és mászik kifelé. Amint az özvegy a kezét nyútja, nyomban kinn is terem. Körülnéz, mintha valóban a sírból tért volna vissza. Leveri magáról a port, megtörli a kezét, és evéshez lát. özvegy Pazurkóné hunyorogva figyeli. — Talán csodálkozol, hogy nekem itt, a temetőben is ízlik az étel — tapogatózik Pavol. — No hisz, ugyan miért csodálkoznék! — vág vissza az özvegy. — No, csak ne beszélj, neked biztosan nem ízlenék, valid csak be, de igaz lelkedre! — faggatja tovább Pavol. — Tudóm 's én — tér ki az özvegy a válasz elől. — Sose próbáltam ... Előbb meg kéne próbálnom ... — Itt egy darab kenyér meg szalonna, vedd csak — kínálja őt Pavol. — Hagyj békén, otthon egy falat étel se megy le a torkomon, nem hogy itt kenyér meg szalonna is. — No látod — diadalmaskodik Pavol —, most színt vallottál .. . — Kérlek, egyél már — idegeskedik az özvegy, és Pavol szavába vág. — Előbb a levest szürcsölhetted volna ki, az edényre várok ... A szalonnát hagyhatod későbbre is... Pavol közömbösen megvonja a vállát, de a szalonnát papírra teszi, és a nagy kanállal meregeti a levest. Kenyérrel eszi. A lábas egykettőre kiürül. — Hm, jó volt — dicséri meg. — Te is jó asszonya lehettél Pazurkónak .. . Ha ilyen leveseket ehetnék, bizony nemigen iparkodnék a másvilágra ... — Ne locsogj —• inti le az özvegy, az edényt sietősen a kosárba csomagolja, s már indul is. — Köszönöm a frissítőt! — szól utána Pavol, de az özvegy mintha nem hallaná. Megáll a gödör fölött, és csak azután tekint Pavolra. — Gyorsan kiástad — jegyzi meg. — Pajtásom volt, meg velem egyidős — mondja Pavol, s még mindig nem mozdul. — Azt akartam, hogy békében nyugodjon ... Az özvegy értetlenül bámul rá. — Mért nézel így? — szól Pavol derűsen. — Tán nem tudod, hogy a halottnak napnyugtáig kell kiásni a gödröt...? Különben kísérteni járna . . . Az özvegy kissé megremeg, és akaratlanul is a nap felé néz, de nyomban a kijárat felé szedelőzködik.
