Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
Valaha, s ez elég gyakran megesett, ha Pavol belépett a temető hatalmas kapuján, amely mögött mindjárt ott volt a halottasház — ezt azonban manapság már senki sem használta —, mindig szorongás és félelem fogta el. Ehhez az érzéshez egy másik is párosult — mindenki ismeri —, a hullaszag vagy inkább bűz? Egyáltalán nem titok, hogy a test a temetőben valahogy megérzi elmúlásának lehetőségét. Egyes esetekben az emberi test valósággal irtózik belépni a temetőbe, fél a helytől, mint az úszni nem tudó a víztől, mintha sejtené, hogy nem egész biztosan tud ellenállni a föld hívásának. Pavol a temetőben ma a virágok és a fű illatát érezte. *A kapuban megállt, körülnézett. Bal felől volt a már említett halottasház meg a sírásó és harangozó elhagyott háza. Pior, az utolsó sírásó már nyugdíjba vonult, feleségével együtt, és nincs, aki helyettesítse, természetesen Pavolt kivéve, de ő is csak alkalomszerűen, tehát nem rendszeresen ássa a gödröt. Az öreg Piomé szerint a halottasházban valaha — ki tudja, ma miért nem — furcsa dolgok játszódtak le. Fenn a padláson kötelek hevertek, azok segítségével eresztették le a koporsót a sírgödörbe. Volt ott még egy fahordágy is, amelyet a gödör fölé helyeztek, s a leeresztés előtt, a gyászszertartás idejére erre rakták a koporsót. Az öreg Piomé a szentekre esküdözve állította és bizonygatta, hogy ha valakinek közeledett a halála, a kötelek a halottasház padlásán veszett kígyókként kezdtek tekergőzni, a fahordágy pedig ugrált, táncolt. Hihetetlenül hangzik, de az öreg Piorné három-négy nappal előbb mindig megmondta, hogy valaki meghal, sőt azt is meg tudta mondani, hogy férfi vagy asszony költözik-e el az élők világából. Csak az úristen tudja, mi módon érezhette meg. Most azonban Pavol nem gondolt ilyen dolgokra. Előbbi beszélgetése az öreggel, maga sem tudja miért, lelke mélyéig megörvendeztette. Egész bensője felvidult tőle. Nemrsak fiatalnak, hanem boldognak is érezte magát, mintha a lelke gyötrő éjjeli árnyaktól szabadult volna meg. Mintha egy tucat bögöly és légy röpült volna el a fájó régi sebről. Mintha kelésből folyt volna ki az érett genny. Talán már nem fél a haláltól? Talán egyszeriben hinni kezdett az örök életben? Nem, azt nem! Csak az élete határa tolódott ki, ennyi pedig elegendő az embernek. Legalább néha. Orrában a fű illatával, és nótás kedvvel érkezett a temetőbe. Azon se lepődött meg. hogy Cabák kézi kaszálógéppel vágta a füvet a besüppedt, régi sírokon. A temetőnek ebben a jobb sarkában már közei száz esztendeje nem temetkeznek, mert valaha Ide helyezték örök nyugalomra azokat, akiket az utolsó pestis és a kolerajárvány vitt el. Pavol azonban tudott a tisztiorvos döntéséről, a nemzeti bizottságon tájékoztatták őt, hogy már a kolera-sarokba is lehet temetni. Persze, az emberek szaporodnak, a temetőben pedig egyre kevesebb a hely. Ám senki sem engedte, hogy hozzátartozóját abba a sarokba temessék, ahol a sírok már réges-rég megszálltak és a fejfák elkorhadtak. Az öregebbek szerint ott nem is voltak keresztek, csak valami közös tábla volt, arra jegyezték föl a szerencsétlenek — gyermekek, asszonyok, férfiak és öregek — nevét. Az emberek attól tartottak, hogy az ásás révén újra felszínre kerülnek a régi baci- lusok. így Pavolmak meg a többi sírásónak néha bizony gondot okozott egy-egy új sírhely felkutatása. A sírok egyre inkább a kerítés felé szorultak, mintha csak az ott nyugvókat kiközösítették volna. A temetőben minden darabka földnek értéke volt. Nem mintha nem volna hová temetkezni, de a sírok már sűrűn egymás mellett sorakoztak, s a halmok között nem maradt hely sétára, s padok és fák se férnek már el. A temetőben lassan, lassacskán tülekedés támadt. Pavolnak már az is megfordult az agyában, hogy az egész temető köré vont kerítést úgy öt-tíz év múlva úgyis le kell dönteni, mert a temetőnek legalább egy irányban terjeszkednie kell. Vagy, s ez még jobb, bár szokatlanabb lenne, az elöljáróknak új temetőt kell kijelölniük. Erre a gondolatra Pavol agyában számtalan apróság s ezzel összefüggésben sok-sok kérdés ötlött fel. Például ki emel majd szót az új temető mellett; az élők közül ki ellenzi majd attól való félelmében, hogy elválasztják az őseitől; ha az új temető mellett döntenek, hol fogják kijelölni; s ha már az új temető meglesz, kit helyeznek benne elsőként örök nyugalomra; értésére adják-e, megtisztelik-e legalább holta után, hogy elsőként fekszik az új földben? S ez még nem minden. Az új temető létesítésével szükségszerűen további kérdések és problémák is felvetődnek. Dehát annyi baj legyen! Pavol még a temető bal sarka felé pislant, oda, ahol a kolera áldozatai nyugszanak, s hirtelen mosolyra derül saját játszi ötletén. Vajon az élők azért félnek-e halottaikat a pestises földbe temetni, hogy ők, az élők, meg ne betegedjenek, vagy azért, mert attól tartanak, hogy a halottak, akiket ott hántolnák el, kapják meg a kolerát?
