Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
A mosolygó Pavol ekkorra már Cabák közelébe ért. Az meg kikapcsolta kaszálógépét, és nyomban cigaretta után nyúlt, mert úgy vélte, hogy itt az ideje rövid szünetet tartani vagy beszédbe elegyedni. — Vágod? — kérdezte Pavol. — Vágom! — mondta Cabák, de jó nagyot szívott a cigarettájából, miközben Pavolt figyelte. — Valahogy jó kedved van, ha nem tévedek — tette hozzá Cabák. — Az, szép napunk van. Más meg mii kell! — Igaz, nem gyújtasz rá? — Nem, most nem! A fű jó? — Megjárja — mondja Cabák, és belerúg a rendbe. A fű szétrepül, csak néhány szál marad a papucsán. A másik lába ujjhegyével letaszítja a fűszálakat, s azután mondja: — Nem hinnéd, de ahány sír, annyiféle fű. Egy helyen útifű, a másikon pernye, itt lapu meg mácsonya, ott megint vadlóhere nő. Minden hulla másképp zsírozza az anyaíöldet! Cabák elneveti magát, s a füstöt a szél irányába fújja. — Ki tudja, rajtunk mi fog nőni — mondja Pavol, és szintén mosolyog. — Fölötted még csak-csak — tréfálkozik Cabák —, talán a vadlóhere is kinő, több rajtad a zsiradék, meg amúgy is van belőled jókora darab, dehát én, itt ni, csupa csont meg bőr vagyok. Fölöttem még a pernye is kivész, csak a puszta föld ásítozik majd feketén az ég felé ... A nap aztán könnyen kiszákkasztja fölöttem a földet, kiég, mint a kemencében a fazekasagyag, a napocska meg az én testemet is kiszárítja, kiégeti, akár az agyagot, talán már nem is holttest lesz, hanem valami 'agyagedény ... Ha a régészek úgy ezerötszáz év múlva rám akadnak, belőlem szürcsölik majd az aludtejet... Ezen már mind a ketten nevetnek, jóízűen kacagnak, bár tudat alatt lehalkítják a hangjukat. — De most már vicc nélkül, testvér — szólal meg végül Cabák —, tényleg gödröt mész ásni? — Azt! Itt feljebb valamivel. — Ott már lekaszáltam, annyival is könnyebb lesz. — Tudom! Ég veled! — Veled is! Kíméld magad! — Te is! A ragyogó napsütésben még hunyorogva egymásra néznek, aztán elválnak. Pavol megindul a kijelölt sírhely felé, de még tíz lépést sem tesz, s már hallja, hogy Cabák egy hangos sóhaj után beindítja a motort, és kaszálni kezd. De Pavol már nem néz hátra, csak nyugodtan szippant, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Talán rendben is van. Azon a részen, amerre most Pavol halad, még fennmaradt néhány sír, sírkövestül. Alig egy-kettő, de ezek évtizedeket vészeltek át. Ide még a múlt században temetkeztek. A sírkövek jókorák, durván faragottak, s betűik alig látszanak. Az egyikhez Pa- volnak is egészen közel kell hajolnia, ujjával kell kitapitania a betűk vájatát, hogy valamit kisilabizálhasson. „Itt nyugszik Békében .. .“ — ez a szókapcsolat lényegében minden síron megtalálható. Pavol a megboldogult mellére vagy fejére nehezedő súlyos kő meHé telepszik, és eltöpreng. Vajon mit is jelent az. hogy a halott békében nyugszik? Talán megalázkodás, megbékélés az adott helyzettel, vagy csak az élők óhajtják, hogy a megboldogult semmiféle módon el ne hagyja sírját, és ne avatkozzék az e világiak dolgába. . .? Vagy talán intelem, figyelmeztetés az elhunyt számára, hogy ha netalán nyugtalankodna és visszatérne, akár erőszakkal is, visszalöknék a földbe? S Pavolnak ekkor jut eszébe az az eset, amely néhány évvel azelőtt valahol a Felső- Garam mentén történt, s Liptóba a kaszások vagy a favágók hozták a hírét. Valakinek meghalt ott az apja. Megmosdatták, feketébe öltöztették, betették a koporsóba, s kezét a mellén keresztbe rakták. A bácsika mellé odahelyezték a legszükségesebb dolgokat, a pipáját, egy csipetnyi dohányt, simára kopott nyelű kését meg egy imakönyvet. Esténként eljártak hozzá a siratóasszonyok, az egész család eljött búcsút venni, s eljött a pap is. A bácsika úgy hetven körül járhatott, és hirtelen halt meg, doktor se
