Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
— így hát csak maga megy? — Magam! No lám, te, te meg mit csinálsz? Nem jönnél el segíteni? — tapogatózik az öreg Mulech. — Jaj, bácsika, már elígérkeztem. — Kinek? — Sírgödröt ásni! — válaszol Pavol halkabban. — Tán tudja is... Ondrej Pazurko meghalt... — Hallottam, hallottam... Látod, a fiatalok meghalnak, az öregek meg itt töpörödnek ... Hány éves is volt? — Ötven, velem egyidős — mondja Pavol kissé szomorúan. — Tyű, még az Is valami...? Mikor ennyi idős voltam, még azt se tudtam, hogy élek — mondja, és jajongva.lemondón legyint. — Hát maga hányadikat tapossa, bácsika? — Százhét leszek most szeptemberben, persze, ha megélem, és szolgálni fog az egészségem. — Uramisten, százhét! És semmije se fáj, semmi se gyötri? — Már mi gyötörne? — Nem is tudom, dehát a test, a szív, a tüdő, meg minden! — Eridj már! Ne beszélj ilyeneket! De mégis, látod, nemrégiben felfújt valami, harminc év óta először, egész megijedtem... De semmi, még aznap éjjel megindultak a szelek... Azon nyomban megkönnyebbültem, ahogy megittam a köménymagos főzetet ... — E szerint, bácsika — kezdi Pavol bátortalanul —, nem kell attól tartani, hogy mi lesz, ha az ember magas kort él meg! — Még mit nem? — torkolja le őt az öreg. — Csak élj, ameddig bírsz! Addig jó, amíg ízlik az étel, az alvás, meg éjszaka jólesik az asszony oldalán melegedni... — Hm, csakhogy nincs asszonyom! — panaszkodik Pavol szomorkásán. — Teremtette, öcskös, hisz te még meg fogsz nősülni! Ötven év, hát még ez is kor? Említeni is szégyen! De látod, mennem kell, a széna a gereblyén szikkad... Neked is menned kell, mert úgy mondják, hogy napnyugtáig kell kiásni a sírgödröt, különben a halottnak nem lesz benne nyugalma, éjszakánként kóborolni fog... Eridj csak, fiam, eridj... Ég veled! — Magával is, bácsika! Most két óra, háromon belül, ötig kiásom... A nap még a látóhatár felett lesz! — tervezgeti Pavol, de az öreg már hátat fordított, és gereb- lyével a vállán eltipegett az úton lefelé. Pavol hirtelen az öreg nyomába eredt, és hamarosan be is érte, megragadta az Ingujjánál fogva, s amikor az hátrafordult, ránevetett. — Bácsika, ne haragudjon — kezdi Pavol restelkedve. — De igazán, valóban igazán szeretném tudni, nem fáj-e az olyan hosszú élet, mint a magáé is, nem szárad-e ki az ember kívülről is, belülről is, nem tompul-e az agya, nem válik-e újra gyermeteggé, nem vizeli-e össze magát, szívesen szemügyre veszi-e a szép dolgokat, tehát saját bőrében érzi-e magát, nem veszti-e el önmagát — hadarja, amíg ki nem fogy a lélegzete. — Téged ez bánt? — suttogja az öreg, és hunyorogva figyeli Pavolt. — Félsz az öregségtől, a magánytól? — Ügy valahogy, bácsika! — bólint Pavol. — Nézd, fiam — kezdi az öreg vontatottan. — Kevés híján százhét leszek, de ahogy én tudom, az öregség semmiben se különbözik a fiatalságtól... Sőt a magány se több, ha éppen nem fordítva ... Mi tagadás, nem is tudom, elég öreg vagyok-e ahhoz, hogy az öregségről beszélhessek, hiszen valaha az emberek hatszáz, hétszáz meg ikilencszáz évig is eléltek . .. Ezt már talán nevezhetnénk öregségnek, az ember az út mellett felejtett sziklának vagy minek látszhatna... Ne félj semmit, Palkó, öreg korodban is száz évre előre gondolsz, akkor is úgy érzed majd, hogy száz még előtted van.. No, menj szépen a dolgodra . .. Az öreg fürgén távozott. — Köszönet, bácsika! — mormogta Pavol, de arca ragyogott a vidámságtól. Jókedvében a combjára csapott, megfordult, uzsgyi a temetőbe. A holtak között is lehet az embernek jókedve.
