Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
Épp ekkor érkezett a kocsmába az özvegy Pazurkóné. Fürgén járatta körül tekintetét, és nyomban a két részeg felé vette az Irányt. — Palo, hisz megígérted, hogy délután kiásod a sírgödröt! — kezdte az özvegy köszönés nélkül. — Ne félj, kiásom! — Akkor meg gyere, mindjárt beesteledik ... — És mennyit adsz? — Hát tán úgy, mint mások is — válaszolta az özvegy. — Jó, megyek — szólt Pavol, és mindjárt föl is kelt. — Engedelmet, testvér — fordult Bricka felé. — A barátomnak még egy szolgálattal tartozom. Egykorú volt velünk ... — Eridj! — veti oda Bricka, és többé nem néz se Pavolra, sem az özvegyre, kibámul az ablakon. — Elvégre Is, öcskös, te nagyon szereted az embereket — teszi még hozzá, és fölnevet. — Amint kiástad, jövök egyenlíteni — biztatja halkan az özvegy, aki hol Brickára, hol Pavolra mereszti tekintetét, de nem érti, miről van szó. Pavol erre megszelídül. — Azért mégsem kell úgy sietned — veti vissza Pavol, s úgy kilép, hogy az özvegy alig tud vele tartani. Az ajtón az özvegyet engedi ki elsőnek, kint azután elválnak. Pazurkóné hazafelé veszi az irányt, Pavol a temetőnek. Egyszerre fütyürészní kezd. Ugyanúgy, mint reggel, ismét ráeszmél, hogy ma szép nap van, s mint reggel, tekintete újra a feje fölötti messzeségbe réved, s hirtelen ismét megjámborodik. Jól, ünnepien érzi magát. A hirtelen támadt jámborság ellenére is oly vidáman lépked, mintha egy rezesbanda nyomában menetelne. Lehet, hogy fülébe is cseng valami melódia, mert bal kezével a taktust üti. Belülről kifelé, a bőrén át érzi a meleg áramlását, s az itókától az arca is vörös lett. Egészen megváltozott, mint máskor is, ha felhajtott. Az embereket mindjárt közelebbinek és kedvesebbnek találta, s talán nem is tudott olyan hirtelen haragra gerjedni, mint józan állapotában. Zavarba jött, mintha önmagába merülne, mintha önmagát hallgatná, mintha tudni akarná, mi rossz rejlik a bensőjében. Ezekben a pillanatokban már nem is érezte igaznak, amit Brickának mondott. Nem érezte úgy, mintha gyűlölte volna megboldogult apját, az embereket, mindent. Ellenkezőleg, úgy találta, hogy szereti az embereket. S nemcsak ez, hanem váratlanul olyan érzése támadt, hogy az emberek rászorulnak. Talán nem hívják őt kisegíteni egyszer ide, másszor oda? Hát nem ketten hívták mára is? Délelőtt az elnök (s a kút- ásás még legkevesebb három-négy napot igénybe vesz, mert a vízvezetéket is ki kell ásnia), délutánra meg, lám, Pazurkóné hívta. Az is igaz, hogy megteszi, amit kívánnak tőle, s úgy, ahogy kívánják; az is igaz, hogy egyszer sírásó, másszor meg kútásó, s nyomban utána a lakodalmak körül vagy a mezőn és az erdőben segédkezik, dehát egyik munka olyan, mint a másik. Egyiket se szégyelli. Fő, hogy az emberek hívják, akarják, elismerik képességeit, kézügyességét és erejét. Ahogy jókedvében mindez átfut az agyán, úgy látja, nemcsak másoknak van rá szükségük, hanem ő is igényli, hogy barátságos legyen az emberekhez. Mi másért hívta volna azt a dühöngő Brickát is egy kupicára? S talán valami másért jár egymagában is olyan gyakran a kocsmába? Eh, ördög vinné a lelkiismeret-vallatást! Szép nap van, mi többet akarhat az ember? S már oda is ér a temetőhöz. Mielőtt azonban befordulna a kapun, amelyen át még egyetlen halott sem tért vissza, ráköszön az úton ballagó öreg Mulechra. — Jó napot, bátyó — kiáltja vidáman és hangosan, szinte jólesően. — Jót, jót, fiam — köszön vissza az öreg Mulech, és látszik rajta, hogy bosszantja valami. — Miért van úgy begerjedve? — kérdi ismét Pavol, mert valahogy beszélhetnékje támad. — Nekem rózsás a kedvem, maga meg mérgelődik... — Már hogyne mérgelődnék, azt a teremtőjét! — könnyít az öreg a lelkén. — Amjyi a munka, hogy a fülünk sincs ki belőle! Szénát kell gyűjteni a háztájin, de nincs, aki csinálja! — Hát a család? — Ááá! Hagyd el! A menyecskének kificamodott a lába, mentő vitte az orvoshoz, azok a hóbortosok meg nemsokára bevonulnak, és mást se tesznek, csak le-föl száguldoznak a motorjukon.
