Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír

még a múlt században történt. Ma meg a turisták — az ódon kocsma előtt most is áll néhány gépkocsi — ujjukkal, tenyerükkel és kezük fejével tapogatják a régi faragásokat. Belül a kocsma, amely akkora, mint a mostani mozi, hűvös és kellemes. A vastag falak egész nyáron nem melegszenek át, de télen se hűlnek ki. Ilyen kocsmába az ember szívesen tér be, s néha úgy érzi, mintha templomba lépne. Valaha a nagy teremben rendezték az Anna-bálokat, Péter—Pál-bálokat és egyéb mulatságokat. Ilyenkor a kocsma valami nagy fogadásra emlékeztetett, ahol egyszeriben meghonosodott ü kulturált beszéd és a csiszolt könnyedségű udvarlás. A sarokban elhelyezett dobogón cigányzenekar vendégszerepeit, s kisebb szünetekkel késő éjszakáig húzta. Kevés volt a részeg, s ha valaki mégis elázott, a család nyomban terelte is haza, nehogy a lány vagy a legény szerencséjét akadályozza. A terem nagysága kellemesen hat azokra, akik ide térnek be fölfrissülni, akik itt falatoznak vagy iszogatnak. Senkinek se kell a hátán éreznie a másik lélegzetét, a bizalmas közölni valót vagy a trágárságot sem kell suttogva ejteni, hogy a szomszéd asztalnál ne hallják. Akad itt hely a tagbaszakadt favágóknak és a kijárt lábú, vékonyabb dongájú pásztoroknak, az eres kezű földműveseknek, a hallgatagabb munkásoknak, a szövetkezeti vezetőknek, a gyárigazgatónak és a járásról érkező elvtársaknak is. Mindenki elfogyaszthatja itt a magáét, akár társaságban, akár egyedül, anélkül, hogy egyik a másikat zavarná. Régebben, amikor a faluban még vásárok voltak, és a sátrak kilométernyi hosszúságban sorakoztak egymás mellett, több volt a vendég is, a kocsma mégsem telt meg zsúfolásig. Nagy volt a vidámság olyankor, mert a megkötött üzletekre, az adásra és a vételre inni kellett. A fakereskedőknek megvolt a maguk sarka. A vadászoknak csakúgy a két szarvasagancs alatt. A lókupecek éberen ügyeltek árujukra, és arra is, hogy ők igyák a legnagyobb áldomást. Valamennyiüknek kedvében tudott járni a mindenes kocsmáros, a környék legjobbja, aki akár egész évre is adott hitelbe. Kár, hogy ez a mi Jožónk is porladozik már. Azért a nagy kocsmának így is megmaradt a varázsa. Elég arra gondolni, hogy nagyapánk itt ivott apánk születésére, apánk meg itt ivott a mi születésünkre, mi pedig fiunk születésének örömére ittunk Itt, s már a fiaink is be-betérnek. Talán mindez átfutott Pavol Sapko és Bricka agyán. Lehet, mert két hősünket abban a pillanatban hagytuk magukra, amint átmentek az úton, már-már elérték a benzinkutat, s mintegy harminc méter választotta el őket a vendéglő faragott ajtajától.

Az ajtót, amelyhez közeledtek, csukva találták, bár nem volt rajta Brano márkájú csapószerkezet. A kilincset Pavol nyomta le, ő nyitotta ki az ajtót. Azon a vidéken az úthoz közel eső házakban be szokás csukni az ajtókat, így a terembe besurranva Bricka is betette maga mögött az ajtót.

Az ablaknál, a vaskos lábú, vastag lapú asztalnál foglaltak helyet. Ennél az emlékezetes asztalnál, persze, más helyen, egy vicispán az ujját hagyta ott, amikor kártya közben a sógora levágta neki. Erről az asztalról az járta, hogy az alföldi földrengés idején megmozdult.

Borókapálinkát rendeltek, majd újra és harmadszor is. Bricka az egészségét féltve óbégatott, vonakodott meginni minden újabb pohárkával, de anélkül, hogy Pavol nógatta volna, megint csak felhajtotta. Igaz, egy pillanatig mintegy sajnálkozva bámulta a pohár tartalmát, megragadta, majd eltolta magától, de látva, milyen könnyedén csúsztatta le Pavol a pálinkát, ő is rászánta magát. Mondta, csak úgy jelképesen szörpint belőle. Ahogy az első cseppek szétfolytak a nyelvén, a poharat már nem volt képes elhúzni a szájától, és egy szuszra felhajtotta a borókát. Amíg bele nem jöttek az ivásba, szót is alig ejtettek. Azokat figyelték, akik távolabb ültek, találgatták, mit ihatnak, méregették a turistákat, mi lehet a foglalkozásuk, s ha valaki idegen nyelven szólt, a taglejtésük, az arcjátékuk, a nevetésük vagy morcosságuk alapján találgatták, miről is társaloghatnak.

Hajdanában minden szlovák legalább két-három nyelvet beszélt, ma viszont már azok is elfelejtették, akik valaha tudtak. A szlovákok már nem szóródnak szét a világban, nem kóborolnak összevissza. Házakat építenek, oda zárkóznak be a legközelebbi szomszédok elől is, s bár valaha vándorhajlamukkal, különös szlovák világpolgárságukkal különböztek másoktól, most és ma zárkózottságukkal, önmagukba mélyedésükkel, összetartásukkal — családi és nemzeti értelemben — feltűnően kezdenek hasonulni a mitológiai Nárciszra emlékeztető, individualista és önző európai nemzetekhez. Olyan