Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
telen lehajol, mind a két markába rögöt ragad, és próbálja Pavelt eltalálni, aki közben újra nekilátott az ásásnak. — Adok én neked, te heréletlen kan, gúnyt űzni a szeplőimből — s csak dobál meg dobál. Csodálatosképpen egyetlen rög se találja el Pavolt, aki figyelemre se méltatja Brlckát. A csákánnyal fellazított földet lapáttal hányja ki, s csak a szeme sarkából figyeli a kis ember háborgását. Végül kitör belőle a nevetés, de olyan hirtelen és olyan fékevesztetten, hogy előre kell dőlnie, s a lapát is kihull hatalmas tenyeréből. Kacag, kacag, térdre ereszkedik, szeme fehérjét az égnek fordítja, kapkodja a levegőt és a földet paskolja. Brickát mintha leforrázták volna. Sejtelme sincs, mi történhetett Pavollal, s talán meg is rettent, hogy ő követett el valamit. Abbahagyja a dobálást, két-három lépésnyit közelebb merészkedik, hogy jobban láthassa a nevetőgörcstől vo- nagló Pavolt, sőt a nyakát -is kinyújtja az irányába, hallgatja a kacagását, és érteni szeretné, mit jelent. Ám Pavolbói olyan hirtelen, mondhatnánk olyan illetlenül, annyira felszabadultan és akkora erővel tört ki a kacagás, hogy Bricka hiába keresi az értelmét. Egy-két lépéssel közelebb, kisvártatva még közelebb húzódik, s ekkor olyasmi történik, amit a legkevésbé várt. Pavol teste, mintha titokzatos erő rántaná föl, előrelendül, valósággal röpül, s már nem nevet. Pavol talpra ugrik, s az apró termetű, megriadt Brickát már hatalmas markában tartja. — Úgy, az apád mindenit! — csattan Pavol bosszús hangja Bricka feje fölött. — Kicsi vagy, biz isten, de epe annyi gyülemlett föl benned, hogy egy alagútba se férne bele. Pavol összeszorítja a markát, és alaposan megrázza a megriadt emberkét. — Mit, mit, mit akarsz tő ... tőlem — dadog Bricka, és minden erejét összeszedve megpróbálja kiszabadítani a nyakát Pavol markából. — Millt? — üvölti Pavol. — Majd meglátod! Előbb megfojtlak, utána hagymán meg- pirítlak, hahaha ... — Hahaha, hahaha — vihog föl Bricka is, és kissé megkönnyebbül, hogy Pavolt nevetni látja. S valóban, Pavol el is engedi. Bricka félreugrik, a nyakát dörzsölgeti, és menekülni próbál. — Várj csak, pajtás! — szól utána Pavol békésebb hangon. — Tréfáltam . . . Bocsáss meg ... Gyere már egy féldecire, szomjas vagyok ... Bricka vár, kis ideig még bizalmatlanul méregeti Pavolt, ott topog mellette, de végül megbékél. Egymás mellett baktatnak, az egyik termetes, erős, a másik alacsony és dühös. A rögökön át botladoznak, amíg a jó útra nem érnek, s már mosolyognak is. — Elvégre iskolatársak vagyunk — szólal meg Pavol. — Csak nem kapunk hajba?! Hát nem? — Igazad van, Pavol — helyesel Bricka. — No lám, csepp híján egymásnak estünk. Ä, így van ez, megöregedtünk, el is felejtettük, hogy valaha iskolatársak voltunk, mindent elfelejtettünk, vége szakadt a barátságnak ... Eh, ördög vigye az öregedést is, meg a munkát is ... Igyunk rá egyet! — Igyunk — bólogat Bricka —, de ne sokat, igazság szerint nekem szabad se vóna ... — Aztán miért nem? — Injekcióra járok — árulja el Bricka, de nyomban el is szégyelli magát, elvörösödik és körülnéz, ne adj isten, hogy valaki meghallja. — Injekcióra? Mi bajod van? — Gyakran belázasodok, hetente háromszor is ... De Palkó, ne mondd el senkinek... Ismered az embereket... — Ne félj, nem árulom el senkinek, akkor se, ha a szíved, a veséd vagy a tüdőd kicserélték ... — Jobb ez így ... — nyugszik meg Bricka. — Sört csak iszol, nem? — Sört igen, azt igen! Kiértek a főútra. Megvárják, amíg minden gépkocsi elrobog felülről is, alulról is, csak azután vágnak át a másik oldalra. Szemben a vendéglő. Földszintes, de hosszú épület. Közepén ajtó, négy ablak jobbra. Maga az ajtó is figyelmet érdemel, mert valamelyik falubeli vett annyi fáradságot, hogy különféle jeleneteket faragjon rá. Igaz, ez
