Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír

Mindketten átvágnak a telek másik végére, egész a kerítésig. Ott megállnak. Sapkó már a csákányt és a lapátot markolja, az öreg Zahran meg közben kiverte pipájából a meleg hamut. Nyomban a zsebébe is süllyesztette, de olyan mélyen, hogy az ember azt gondolná, egészen a gyomrába. A zsebben valami koccant. Sapkó felfigyelt, de az öreg úgy tett, mintha semmit se hallott volna. Sapkónak egész idő alatt fúrta az oldalát, mi is csörrenhetett az öreg zsebében. Nem feledkezett meg róla, mégsem kérdezte meg Zahrantól. Pedig készült rá. Jobb lenne rögtön szóvá tenni, hogy később ne zavarjon bennünket.

A pipa tehát már a zsebben lapul. Sapkó csákánnyal és lapáttal áll készenlétben, de még nem kezdhetik el a kút ásását. Valahogy úgy van, hogy falun ugyan ez is, az is ért hozzá, a városban meg ez is, az is hatökör hozzá, kutat azonban akárhol nem áshatsz. Rá kell akadni az erecskére, az érre, a föld alatti forrásra. Erre az öreg Zahran hivatott. A vesszős ember előhuzigálja zsebéből a fűzfagallyakat, és érzéssel, gyengéden, a végüknél fogva veszi őket marékba. A vesszőket a földhöz közel tartva keresztbe rakja. Az öreg hallgatásba merül, keze kissé reszket.

— Száraz grund ez itt — suttogja Sapkó, és ámultán lesi az öreget, aki a vesszei- vel vizet keres.

— Psszt! — pisszeg a görnyedező Zahran, és csak reszket, mintha valamit ki akarna magából rázni. Táncol, topog, összegörnyed és fölegyenesedik Sapkó előtt, előrehajol, fölemelkedik, hirtelen előredől, s ekkor valósággal megmerevül, kezével, fülével, egész testével hallgatózik. Sapkó sápad az ámulattól.

— Itt áss! — dobbaint az öreg, és Sapkó szinte hipnózisban, rögtön bevágja csákányát a mutatott helyre. Mind a ketten mélyet sóhajtanak. Az öreg leül a földre, úgy látszik, elfáradt. Előbb elrakja a vesszőit, majd előszedi a pipáját és tömögetni kezdi.

— Évről évre jobban kimerít ez a munka — szólal meg az öreg, és tekintete a távolba réved. — Nemsokára magához szólít az isten.

Sapkó úgy tesz, mintha nem hallaná. Feje fölött nagy ívben emeli a csákányt, és teljes erejéből bevágja a kemény földbe ott, ahol előbb már egy nagy kört húzott. Oda képzelte a kutat.

— Hallod, mit mondok? — kezdi újból az öreg Zahran, s a nyomaték kedvéért fölemeli a hangját. — Érzem, fogytán az erőm, lehet, hogy nemsokára búcsút mondok ennek az árnyékvilágnak ...

A csákányt fölváltotta a lapát. Sapkó ügyesen dobálja ki a földet a kijelölt körből, de az öregnek egyetlen szóval se válaszol.

— No hát, hallod-e, mit mondok?! — formed rá váratlanul az öreg, és ráveti magát Sapkóra, a hátát döngetve pipájával. — A füled botját se mozdítod, hogy hozzád szólok — kiabál dühösen. — Te semmirekellő, te nyikhaj, te ügyefogyott, te félke- gyelmű, te! Élhetetlen éhenkórász! Öcska sintér! Nehezedre esik a szó? — dupláz rá az öreg Zahran felbőszültén, és pipájával egyre puhítja Pavel hátát.

Sapkó is megelégelte a dolgot. Lassan kiegyenesedik, tenyerével a lapátnyél végére támaszkodik, megfordul, és így, felülről méri végig az öreget, akinek alig marad döbbenésnyi ideje.

— Ejnye már! — mordul megvetőn az öreg felé. — Ezt a lefetyelését hallgassam én a halálról?! Tán hízelegjek, a kedvében járjak?! Hááá? A kút helye megvan, másikat már nem ások, ebből meg már úgysem apasztja ki a vizet! Hagyjon békén, vén csont — int kedvetlenül. — Ne fárassza magát...

Az öreg félénken pislog, hirtelen szippant néhányat a pipájából, és szó nélkül elbak tat. Ki tudja, miért, Sapkó még hosszan néz utána, s egyszerre- halkan fölnevet. Visz- szatér a munkájához, tovább ás, hányja a földet, egész rögöket is, de még mindig kuncog, mintha hófúvásban a kabátujjába fújná a leheletet. Csak akkor hagyja abba, amikor a szeplős Brickát látja közeledni.

— Mit túrsz, mit keresel? — kérdezi Bricka gúnyosan.

Pavel fölegyenesedik, s ahogy a vele egyívású Bricka arckifejezésében fölfedezi a kárörömöt, előbb elkomorul, majd köp egyet.

— A szeplőket keresem, amiket elvesztettél — veti oda hanyagul. Bricka megrezzen, egy lépésnyit előre is ugrik, de nyomban feleszmél, és nagy ívben megkerüli Pavelt. Csak úgy tíz lépésnyi távolságban áll meg, megfordul, és most látszik csak igazán, milyen súlyosan érintették Pavel szavai. Elvörösödött arccal, gombolatlan sliccel hir