Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír

Peter Jaroš

szégyen pír

Harmadik napja felhőtlen az égbolt; a völgynyllásban felbukkanó nap sugarai ébresztették Pavel Sapkót. Ágyában 'fészkelődött, fölkelt, s csak úgy mezítláb átment a pitvaron, le a lépcsőkön, át a folyosón egészen a házközig, ahol kivizelte magát. Amint altestében megkönnyebbülést érzett, Pavol kéjelegve szívta magába a hűvös reggeli levegőt, és fölszegett fejjel bámulta a kéklő égboltot. Úgy látszott, mintha a levegő, amelyet valósággal habzsolt, a magába szívott, majd ismét kifújt kékes sávokból tevődne össze. Ilyenkor, mint reggelente máskor is, elbűvölte az égbolt végtelen mélysége. A feje fölött elterülő óriási süllyesztőnek sehol sem látta a végét, s benne vándorolt az anyag meg néhány emberek alkotta mesterséges hold, rakéta és űrutas. Nemcsak hogy elképzelni képtelen volt, hanem érzékeivel sem tudta mindezt fölfogni, így, mezítláb állva a földön, a végtelen tér ölelésének pillanatnyi érzésével egyszerre eltűnt a büszkesége, önteltsége és kevélysége. Talpa alatt érezte a föld hűvösét, s a testét elárasztó hideg úgy hatott, mint valami sebhelynek, mint a sérülés számtalan lehetőségei közül az egyiknek a sajgása. A föleszmélés pillanatában megszakadt kapcsolata a végtelennel, visszatért a pitvarba, és hevenyében vizet ivott. Valahol a gyomra mélyén érezte a szomjúságot.

Sebtében magára kapta ruháját, felrántotta a cipőjét, és összedörzsölte a tenyerét. Mindig ezt tette, ha napsütésre ébredt. Sejteni lehetett, hogy Sapkának ma jó napja lesz, zavartalanul végezheti munkáját. Sietve felhajtott egy fél csupor aludttejet, s már indult is a pitvaron át a folyosó felé. Ebben a pillanatban kopogott valaki, s az ajtóban Pazurkoné jelent meg.

— Te meg feketében? — szaladt ki Sapkó száján.

— Bizony, Palkó, megözvegyültem — szólalt meg Pazunkóné, és köszönni is elfelejtett. Csak sóhajtozott, és haragosan rázta ég felé emelt kezét.

— Hozzád jöttem — kezdett hozzá röpke hallgatás után.

— Tudom —■ vágott közbe Sapkó. — A sírt kell kiásni... De nekem délig egy kutat kell befejeznem... Ktagnál, az elnöknél ... Délután hozzáfoghatok . . .

— Ügy is jó, Palkó, ásd csak ki, különben nem tudnám — tört fel az özvegyből, de a hangjában nem sok szomorúság érződött. Arcán, de még a szeme legsarkában sem csillant könnycsepp. Palkó egy darabig még az ajtófélfának támaszkodik, és a távozó Pazurkónét, az özvegyet nézi. Járásában is mintha valami furcsát vélne fölfedezni, valahogy fürgébb, mint illenék. Felötlik benne: ahá, egy özveggyel megint több lett, én meg még mindig egyedül vagyok. De amint elindul, ismét megfeledkezik róla. Meg sem áll a felvégig, ahol a Helyi Nemzeti Bizottság elnöke új házat épít és kutat ásat.

Az elnök telkén már ott ücsörög az öreg Zahran. Szájában pipa, pöfékel. Sapkó végigméri az öreget, s rögtön megpillantja zsebében a fűzfavesszőket.

— Megjött, meg? Jó reggelt! — szólítja.

— Jó ideje pöfékelek már itt, te meg sehol! — szól vissza az öreg Zahran. — Indulhatunk!