Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Bata Imre: A közvetettség — intellektualitás — Babits korai költészetében
Bata Imre A Nyugat lírájához Az intellektualitás, gondolatiság a versben mindig közvetettséget, áttételezást jelent. Ez pedig a legtágabb értelemben a „.modern vers“ sajátossága. Vitathatatlan, hogy a Nyugat „modern verse“ a legtudatosabban, elméleti indokoltsággal Babits munkásságához fűződik. Nem állítható ugyanilyen könnyedséggel, hogy Babits költői gyakorlatában a „modern vers“ már a forradalmak előtt — első három verseskönyvében — teljességgel megszületik. Annyira azonban körvonalazódott, hogy hozzá képest a harmincas évek nagy letisztulása sem hoz lényegesen újat. A közbül eső évtized — a húszas évek — a megrokkanás, szenvedés és lassú gyógyulás nyomát hagyták Babits líráján. S nem érdektelen megjegyezni, hogy a Recitatív nagy záró ciklusa, a Béke és háború közt, nincs tekintettel a korábbi kísérletre, hanem kiszolgáltatottan, lemeztelenült lélekkel dadog és verekszik a háború démoniájával. Babits most föladja a „modern vers“ közvetettségét, a ciklus versei nagyrészt egyenes szövegek. Majd csak a harmincas években talál vissza újra a nagy föladathoz, az új versgondolkodás kimunkálásához. Hazai vonatkozásban a „modern vers“ elméleti modellje az Ady-líra példaanyagából a francia szimbolizmusra fordított figyelem nyomán születik meg. Ami irodalomtudományunkból a középiskolai tanításba szüremlett, higgadt eredménynek látszik, a „modern versgondolkozás“: a szimbolista vers képlete. A francia szimbolizmust, a modern líra kezdetét a magyar poézis késve asszimilálta, így különösre alakította. S bár az újabb kutatások — Ady lírájának analízise — kihúzzák a talajt ezek alól az elképzelések alól, minden a régiben. Pedig Király Istvánnak van igaza, amit Babits maga is támogat, mondván: Ady „az ébresztő lökést Párizsban kapta, s ezért a francia dekadensek hatását szokták keresni benne. Költészete azonban nem dekadens. Nem a Aulái rokona’, hanem az Élet mohó szerelmese." De melyikünk olvassa Babits monumentális esszéjét, világirodalomtörténetét, s annak a második kötetét, amely a XIX. századról, annak szellemi mozgásáról fest jelentős tablót? Figyelmen kívül marad ez a remek esszé, mert elég róla annyit tudni, hogy Babits világirodalomtörténete egy Izlésforma önarcképe, ahogy Halász Gábor ítélte, s az avatottak azt is tudni vélik, az első kötet még csak hagyján, de a második még gyengébb is ráadásul. Pedig Babits ízlésformája megéri a tanulmányozást, a XIX századról írott rész meg különösen, mert itt összegezi Babits mindazt, amit gyakorlatként, elméletként gyűjtött a közvetlen előzményekről ama vállalkozáshoz, melyet a magyar irodalom — különösen pedig a magyar vers — megújítása, európaizálása jegyében fiatal hévvel elkezdett. Babits ízlésformája különben — rossz nyelvek szerint — világirodalom elmén nagy- jában-egészében a görög és az angol irodalom történetét diktálja. Gál István kitűnő disszertációja is fölemlegeti azt a tréfát, hogy a görögök és angolok: Babits gólyalábai, velük kél át száraz lábbal a világirodalom Vörös-tengerén, mire az okvetetlen még mindig megjegyezheti, hogy a Vörös-tenger mégsem a Csendes-óceán. De ha a modern vers szempontjából ítéljük meg Babits görögjeit és angoljait, de főképp az utóbbiakat, akkor épp a horizont tágulását tapasztaljuk. A magyar líra modernségi tája gyarapszik. Mert nemcsak a franciák — parnasszisták és szimbolisták —, hanem az angol praeraíaeliták, Poe, Browning és a görög szellemet fölidéző Swinburne is száa közvetettség — intellektualitás Babits korai költészetében
