Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Bata Imre: A közvetettség — intellektualitás — Babits korai költészetében

mottevő lesz a magyar lírai modernség szempontjából. S mily jellemző, hogy Babits föleleveníti a pillanatot, midőn Baudelaire-t, a halálba hanyatló és már-már mellőzött franciát Swinburne búcsúztatja, s a búcsúztató címe is lényegesnek tűnik föl Babits szemében — Catullusi szöveg: Ave atque vale. Nem a franciák helyett figyel az angolokra, de hogy a franciákat is jobban láthassa.

Babits az új iköltészeti módszert, az új lírai gondolkodásmódot a romantikából vezeti le. Nemcsak a merőben újat, de a folytonosságot is látja. Az ész egyoldalúsága a művészet teljesség-princípiumát akadályozta. A romantika a képzeletet szabadította föl. Amit a polgárság az észre hivatkozva ígért, az nagyrészt füstbe ment. Az új társadalom — a kapitalizmus — nemhogy integrálni tudta volna a világot, de annak széttöredezését hozta. Az egésznek, a teljesnek a hiánya a művészt arra késztette, hogy ne csak a valót, a voltat, de a lehetőt is regisztrálja. Az emlékezet és a képzelet így jutott fokozott szerephez a romantikusoknál. A különleges képzelet és a rendkívüli emlékezet. A romantikát mégis áttörte az élet. A romantika nőies szellemét a realizmus férfihatalma váltotta föl. A századközép intellektuális erőfeszítése, a számvetés heroizmusa nyűgözi le Babitsot, amikor Browningra néz. Az intellektus roppant teljesítményét fedezi föl Poe gondolati erejében, matematikai szigorú művészi — lírai — gondolkodásmódjában. Ámul Swinburne Atalantáján, mert a képzelet és emlékezet hatalmát s a modern ember merészségét látja együtt a műben, amely antik nyugalmat és egyensúlyt egyesít modern nyugtalansággal és egyensúlyhiánnyal. A swinburne-i forma merő feszültség, a browningi vers csupa drámaiság.

Mindez az érett költőnek, a harmincas évek Babitsának gondolatmenete a „modern vers“ természetrajzáról, de korábbi eredetű. 1919-es egyetemi előadássorozata tulajdonkép ugyané gondolatsornak elvontabb, elméletibb kifejtése. Ahogy visszafelé haladva szemléljük gondolatait, éppen az organikus, szervesen bontakozó gondolkodói attitűd tűnik fel. Minden későbbi nézete egy korábbi tapasztalaton és gondolatmeneten alapszik. Babits ama ritka szellemi jelensége a magyar kultúrának, akinek nemcsak eszméi, gondolatai vannak, de kivehető gondolkodásmódja is. Konzekvens a versgondolkodás munkálásában is.

Esztétikai — irodalomelméleti — előadássorozatának jegyzete hevenyészett, egy hallgató munkája, de így Is megmutatkozik Babits módszeres gondolkodása. Tárgykörbe vágó fogalmakból indul, s ezeket úgy hangolja össze tárgyával, hogy az axiomatikus szintig törekszik, s rátalálván az axiómára — ismét elindul, hogy a már fölhasznált fogalmak és az axióma segítségével fogalomrendszert alakítson ki.

Rendszerének egyik fontos összetevője a kifejezés és a formula antinom-párja. A kifejezés a műalkotás jellemzője, az újat adó műé, a formula pedig a már lehiggadt, beidegződött műveké, eszméké. A művészet célja a formula átváltása expresszióra. A kifejezés viszont önkifejezés, a zseni megnyilatkozása, amikor az élmény éppen olyan eszközi, mint a tény, a nyelv stb. Az élmény jelentőségét visszaveti ez az elmélet, felfogása szerint az élmény másodlagos az expresszióhoz képest. Ezen a ponton jutunk el Babits intellektuális — áttételező, közvetett — verstípusához, amelyben ő a modern versgondolkodás megvalósulását látja. Az élményköltészettel szemben azt a lírát, amelyet a tárgylasság, a dištancia, a személytelenség, a dramatikus szerkezet jellemez.

Ifjúsága idején a barátság kamaszos hőfokán Kosztolányival együtt lelkesedik az új magyar irodalom ügyéért. A nyugati irodalom új képződményeit ha magyarul is megteremthetik majd! Babits nagyobb elméleti készültséggel indul e vállalkozásnak. Nem is állna helyt Ady Kosztolányira vetett ítélete — Babits lírája semmiképp nem lesz irodalmi irodalom. A honi szellemi elmaradottságot, a parlagiságot és provincializmust főként abban ismeri föl, hogy a műalkotást eszközzé degradálja. Babits számára a mű éppoly valóság és érték, mint minden más élő vagy tárgyi valóság, csak dúsabb és teljesebb. Az irodalom önnön létével igazolni képes magát. S ily bizonyság akar lenni saját lírája is.

Első verseskönyveiből úgy látszik, <az élménynek alig van szerepe. Az élmény legföljebb indíték. A lírai hőst itt nem a köznapi élmény és nem a lineáris idő mentén képződő életanyag építi föl. Az emlékezet és a képzelet tágítja a pillanatot, hosszabbítja a múlt irányában, magasítja a kultúra térbeli anyagának dimenziójában. A soha- meg-nem-elégedés és a vállalkozás arra irányul, hogy teljes önmaga kifejeződjék, s ebben a kifejeződésben nagy igény és tudás nyilvánul meg. Művészi eszközeit onnan veszi, ahol találja, de mindig eredeti kombinációba vonja őket. A kompozíciót tartja