Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - FIGYELŐ - Csáky Károly - Bodnár Gyula: A novellaelemzés új módszerei (Akadémia Kiadó, Budapest 1971)
nak. Ez azonban nem minden műben érvényesül egyforma telítettséggel — említi meg a félreértés elkerülés© végett a szerző. Halász László elemzése is érdekes és tanulságos. A cím szerepéről beszél, amely az egész műre rányomhatja bélyegét, s az egész mű lényege kitűnhet belőle. „Persze mindez függ attól, milyen asszociációk veszik ezt körül.“ Az említett novellák címei pl. negatív pólusú érzelmeket váltanak ki az olvasóban. Míg Mérei az író életének ismeretét nem tartotta szükségesnek, Halász azt mondja, hogy a novella megértésében az önéletrajzi motívumok is segítségünkre lehetnek. Hogy Krúdy novellájában az ezredes miért éppen a novella végén fárad bele életébe, azt az író „lehanyatló betegségének rossz közérzésével“ magyarázza a felszólaló. A mű elemzésében fontosnak tartja továbbá a feszültséget is mint pszichológiai kategóriát, „amely az író által elérni szándékozott cél felé vezethet“. Az eszmetörténeti és irodalomtörténeti fejezetben Kelemen Péter és Fejér Ádám nevével találkozunk. Az utóbbi túllép a novella naturalisztikus megközelítésén, és azt bizonyítja, hogy az egész novellán egy motívumsor vonul végig, e köré épül a cselekmény, és ez köti le legjobban figyelmünket. A következő fejezetben Szegedy—Maszák Mihály, Bernáth Árpád és Csűri Károly a metafora-, idő- és motívumstruktúra alapján elemzik a műveket. Szegedy—Maszák Mihály -a metaforikus szerkezet alapján próbálja megközelíteni a Kosztolányi- és Krú- dy-novellát. Puszta elbeszélésről és rövid történetekről beszél. „Míg a puszta elbeszélésnél a leírás dominál, a rövid történeteknél a szereplők és a cselekmények metaforikus szinten, allegóriaként jelentkeznek.“ Az elemző nézete szerint a jelentés itt nem kontextuális, hanem esztétikai szempontból már magasabb rendű. Az említett novellák közül csak Kosztolányié és Krúdyé alkot metaforikus szerkezetet. „Krúdynál < ■ a metaforikus sor a szubjektumon belül bontakozik ki. A betűszintről gyakran vált át a metaforikusra, ez azonban fordítva is érvényes.“ Bernáth Árpád az elbeszélő művek időstruktúrájának leírása alapján közelíti mag a novellákat. Azt figyeli, hogy .az író milyen nyelvtani eszközöket alkalmaz a művek r időstruktúrájának megteremtésében. A legtöbb hozzászólást a Poetika — kompozíció című fejezetben találjuk. Különösen három tanulmány érdemel ifigyeimet. Vitányi Iván a következőket írja: „Ha a műalkotást szerkezetnek, struktúrának, rendszernek, egységnek, totalitásnak, szervezetnek, organizmusnak, alaknak, formátumnak, morphémának, szövetnek, modellnek tekintjük, akkor azt állíthatjuk róla, hogy eg é s z, melynek részei vannak. Hogy milyen egész, attól függ, milyenek a részek, s milyen viszonyban állnak egymással.“ Szerinte a tengelyt, amelyre az irodalmi mű szerkezete épül, a világkép alkotja, vagyis a szerkezetet azok az értékek határozzák meg, amelyek ebben a világban találhatók. Ezek a részek határozzák meg az egyes részek funkcióváltását. Ezek a részek olyan értékek, „amelyek a mű végére másmilyennek mutatkoznak, mint amilyennek az elején látszottak.“ Itt véljük felfedezni a rokonságot Nagy Márta pszicho- logizmusa és Vitányi világkép-koncepciója között. Ugyanis a világkép — legyen ez pozitív vagy negatív — lényegében nem más, mint állásfoglalás — hiszen az író közreműködésével jön létre. Csak míg Nagy Márta az állásfoglalást a szerkezetben keresi, addig Vitányi a szerkezetet a világkép, azaz az állásfoglalás köré építi. Az egyik legalkalmazhatóbb novellamegközelítési elméletet Voigt Vilmos dolgozta ki. Szerinte a prózai művek tagolását illetően elképzelhető lenne az a megoldás, hogy „a prózai művek szegmentumait nyelvi ismérvek alapján határozzuk meg: egy-egy mondatot (vagy ennél kisebb nyelvi egységeket: szintagmákat, kijelentéseket; vagy ennél nagyobb nyelvi egységeket: mondatfüzéreket, »bekezdéseket«, paragrafusokat) vegyünk egy-egy egységnek“. Voigt azonban úgy véli, hogy ily módon csak akkor kapunk releváns eredményt a prózai műalkotások struktúráját illetően, „ha ettől függetlenül más, tartalmi-poétikai elvek alapján álló szegmentálást is elvégzünk.“ Egy szegmentumnak tekinti mindazokat a szövegrészieteket, „amelyekben az író nem változtatja meg a következő négy tényező legalább egyikét: a cselekvő személy (PJ, a cselekvés helyszíne (L), a cselekvés ideje (T), a cselekvés maga (Aj. Ezek a szegmentumok a prózai művekben különbözőképpen variálódhatnak, mondhatnánk azt is, hogy valamennyiben mások. De közös vonások fedezhetők föl, ha egy-egy kort vagy író664
