Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - FIGYELŐ - Varga Rózsa: Egy élet, egy kor és egy nemzet fél évszázadának lírai dokumentuma (Andrej Plávka: Smädný milenec)
A világ közepén vagyok, ide egyformán közel van Calcutta, London, Varsó, Rozsnyó, Léva és Buenos Aires, innen jól látni az északi fényt, és Dél keresztjét — nem sikerült szilárdan megvetnie a lábát, nem tudta mondandóit úgy formába önteni, hogy Calcuttától Varsóig figyelemre méltassák. Érdekes módon éppen a legújabb Veres-versek alkotják a kötet gyengébbik felét — hiányzik belőlük a tűz, az izzás, a költői hitel, sok bennük a zavaró, logikátlan sor (... mit szajkóz immár deresedő hajam?], a modorosság (Filmcsillagok illatos szőke hajszála / nem bírja egymáshoz kötni a földrészeket), a nagyot- (éppen ezért semmit-) mondás (képzeletbeli kötélpályákon fényes csillék hordják a felelősségtudat tiszta ércét — Piros léggömb), a közhely (a tubarózsa szebb, mint az ágyúk torkolattüze — Egy stószi ablak), a nagybetűs írásmód ellenére is semmitmondó, költőietlen fogalom: a Lelkiismeret Szigete, az aggódó Igazság, az Irgalom tündére stb., stb. Szép számmal idézhetnénk még az ehhez hasonló költői — azaz: költőietlen — botlásokat (egyébként az előző ciklusokban is akad rájuk példa), de ennyi is elég annak a bizonyítására, hogy a téma- és hangváltást nem kísérte siker. Veres sokkal inkább ikitárulkozó és szemlélődő, semmint filozofikus alkat. Lírája elsősorban érzelmi telítettségű, hangulatfestő. A gondolatokkal szemben alulmarad. Hosszabb verseit nem bírja szusszal, légszomjat kap az önmaga diktálta tempó miatt. „Fiam, / a csönd istenére figyelj, I ki a hulló levelekben rejtezik“ — írja Az elsüllyedt Atlantisz ban. Véleményünk szerint a jótanácshoz magának a költőnek is ragaszkodnia kellene, önmaga érdekében, versei, tehát a versolvasók érdekében is. Kötete, sajnos, egyenetlen, felemás. Érzésünk szerint a válogatást nagy lyukú rostán végezték. Jobb szerettük volna, ha valóban, a szó szoros értelmében válogatott versek kerülnek könyvespolcunkra. Azok és azokhoz hasonlók, amelyekkel írásunk kétharmadában örömmel és szívesen foglalkoztunk. Zalabai Zsigmondi egy élet, egy kor és egy nemzet fél évszázadának lírai dokumentuma (Andrej Plávka: Smädný milenec. Bratislava, 1971.) A mai szlovák irodalomnak egyik legjellegzetesebb műfaja a memoár-irodalom. Általános, az irodalmon túl a kritikára és az irodalomtörténetre is kiterjedő jelenség ma a szlovák irodalmi életben az összegezésre, az eddig megtett utak felmérésére való törekvés. Ez részben Csehszlovákia utóbbi években átélt nagy válságának következménye, bár ugyanakkor e jelenségnek természetes, a szlovák szellemi életet belülről meghatározó, öntörvényű fejlődéstörténeti okai is vannak. Sok irodalomról el lehet mondani, de a szlovákra különösen áll, hogy története torzókban maradt életművek története. Talán most adatott meg első ízben, hogy egy egész írónemzedék betetőzhette életművét. A mai hetven év körüliek, az 1917—1925 között indulók Szlovákia eddigi történetének legjelentősebb korszakát ölelik át. Költészetük, irodalmuk együtt születik a nemzettel, az Osztrák—Magyar Monarchiából kiszakadt, 1920-ban alakult Csehszlovák Köztársasággal. Szlovákia csak ekkor jutott el nemzeti kultúrája kiteljesedésének föltételeihez, amelyekért azonban továbbra is harcolnia kellett. A nemzeti ideológia szlovák klasszikusai nagyjából ugyanabban az időben tűntek fel, mint Közép-Európa többi népeinél, a nemzeti kiteljesedés reális reményének élményét azonban csak ez a mostani nemzedék élhette át, de még ez sem maradéktalanul. Nemcsak a félig kivívott önállóság, a nemzeti autonómia hiánya miatt, hanem a nemzeti kialakulás megkésettségének következtében is. Az első világháború után az önmagukra találás mámorában alig hogy elkezdték kiépíteni nemzeti szellemi életük intézményeit, a gazdasági-társadalmi fejlődés adott fokának megfelelően máris 661
