Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Homokvirág (Veres János válogatott versei)
A vers szomorkás hangulata, a belső rímek (zúzmarás — ezüstruhás, illetőleg készül—őszül) összecsengése, a második és harmadik sor finom jambusi muzsikája, a szavak között „befújó“ szél (a nyolcszor előforduló s és sz hangok!) .igazi versélményt, igazi esztétikumot jelentenek. A betegség még a szerelmi boldogságot is beárnyékolja. „Fáj, hogy beárnyékollak, l s úgy élsz már hetek óta, / mint horpadt sírhant mellett / virító tüzes rózsa“ — olvashatjuk a Betegen című költeményben. A két témakör tehát átfedődik, fölerősíti egymást. A szerelem Veresnél nem csupán harmónia, nem csupán megnyugvás — akárcsak a betegség fájdalma, ez is kihordott, átélt, megszenvedett érzés. A Mindent te adtál című ciklus a Kisfaludy-féle Keserű szerelem és Boldog szerelem szerkezeti felépítéséről tanúskodik: azt hittem, végre itt a part, ahol a csontok virággá lesznek, azt hittem, ez lesz az a hely, melyet az éjek elém festettek, hol örök segítőm leszel, melegben kutam, sötétben holdam — s már látom, hogy csak hervadó emlékeimhez zarándokoltam — írja az Ügy jöttem ide... című versben. Hasonló hangvételű a Kabátod tüzek sátora című költemény is, a Tél végi versben viszont már oldódik a komorság [Két vessző-magányból / rakjunk tüzes fészket, / s benne termő rózsánk / fagyokat igéz- het], hogy a Mindent te adtál című litániában átadja helyét a vígan daloló „csodamadárnak“, amely „világgá viszi“ a kedves hírét és „égig emeli“ a nevét. Nem véletlenül időztünk ilyen hosszú ideig Veres betegség és szerelem ihlette verseinél, ugyanis ezek alkotják a kötet terjedelemben is, minőségben is legfajsúlyosabb részét. Egyenrangú velük Veres harmadik gyakori témaköre, a leíró költemény is. Ide sorolható verseiben jól érvényesül a költő képalkotó fantáziája, s a látvány egy- egy mozaikkockájából szemléletes, plasztikus természeti tablót tár elénk (Szelek, Őszi kert, a Kis rapszódia és az Alkonyat első része stb.). Leíró verseinek másik része tulajdonképpen egy-egy portré, egy-egy személy megmintázása (Apám). A természeti és emberi vonások montázsolásából állt össze a Partizánok című vers, amely a kötet legjobbja a közéleti tematikájú költemények között. Ügy vall a partizánokról, hogy nemcsak a harcost, hanem az embert is meglátja bennük. A vers kezdősorai nagyszerűen érzékeltetik a csatatérül szolgáló éjszakai erdő nyugtalanságát, ezer veszélyét; Csillagot nyelnek, fekete égi cápák a fellegek, árnyak járnak a sötétben, köpenyük sarka varjuszárny, az érdes szélben meglebeg. Néhány vonással megrajzolt, erőteljes tusrajz ez a kép. Művészileg is rendkívül finoman kidolgozott: figyeljük csak meg, hogy a dallamtalan első négy sor után, éppen a lebegő varjúszárny képénél a ritmus is lebegni kezd, szabályos jambusi dallamot ad. A tartalom és forma egysége igazi versélményt ígér. A kötetzáró Búcsú a nyártól című ciklust ,,határozott hang- és formaváltás... jellemzi“ (Turczel Lajos). Az eddig tárgyalt témakörökben a költő lényegében önmagára koncentrált, belső világát térképezte föl. Bár a belső világból való kitörés szándéka már a második ciklusban megfogalmazódott (Mondják, hogy megköt a négy fal, / cáfold meg, árva madár: szívem a Névtelen Csúcsra / vittem, hogy ne érje sár), magára a kitörésre csak a kötetzáró tizenhárom új versben Ikerült sor. Tegyük hozzá: nem sok sikerrel. Noha a körvonaltalan Névtelen Csúcs helyett sikerült egy „archimé- desi pontot“ találnia:
