Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (2. Babits Mihály: Fortissimo)

Ezt a mondatot nemcsak a benne rejlő logikai viszonyok gazdagsága és áttekinthetősége avatja művészi remekké, hanem az is, ahogyan a logikai viszonyokat zeneileg is kifejező hangzás- és nitmuselemeket beépíti a szerkezetbe. Két emelkedő világos tónusú, a tiltás mezejében álló sorral két sötét, daktylusiba ereszkedő parancs helyezkedik szembe; ugyanez a kontraszt ismétlődik meg a szerkezet második felében is, de itt már három-három mondat fordul egymás ellen, sőt, ez már az alárendelések világa, ahol nemcsak a gondolat bomlik ki részleteseben, hanem a zenei ellentét is tágabb mezőben teljesedik ki. A lágy és kemény, a nyílt és rejtett alliterációk, illetve egész kontrasztos mássalhangzó-mezők szembefordítása a szelíd és dühöngő természeti elemek éles ütköztetését jelzi.

A vers dinamikai sugallata úgy növekszik, ahogy a mondatszerkezet szigorú logikai rendjében az általános értékű módhatározó (,,sírjatok irgalmatlanul“] konkrét, érzékletes képekben kibomlik. Van ebben a képanyagban valami megfoghatatlan, valami az őselemek vegyi képlékenységébő'l: a hangosabban sírás, a hanggal sírás, az irgalmatlanul sírás, a parttalan árvíz sírás, a lavina sírás, a jeget sírás, a láva sírás különböző halmazállapotai, hőfokai, fényei, színei és hangjai szinte nem is egymást váltogatva, hanem egyetlen gomolygó földtörténeti ősállapotban jelennek meg a költői szuggesztiónak ezen a fokozatán. A téma kidolgozása az anyagok ilyen lírai atom- rombolásával elérte a hagyományos fokozási lehetőségek végső határát.

Hatsoros epizód következik, amelynek első két sora még szoros magyarázó kapcsolatban áll az előzőkkel, de már az érzelmileg lazítottabb kijelentés is világosan elkülöníti a korábbi, érzelmi és akarati vonatkozásban is feszített felszólításoktól. A puha, zöngés alliterációk, az átkúszó mondat közepét a végével összefogó rím és az ünnepélyesen hullámzó ritmus csupa új, fájdalmas hangulatot áraszt:

A drága fiúk hullanak vérben a hóra napra-nap.

Ne hagyjatok aludni senkit: ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva; de érdemes-e félni még? és érdemes-e élni még?

A lassú zenén végigvonuló r hangok dobpergése — a második sorban ütemenként — a zenei faktúra változását is jelzi: egyetlen dallam siratja az elesetteket, míg a hátteret az ének- és zenekar homofón — harmonikus — kísérete tölti ki. Fölcsattan a szinkópás ütemű parancs:

Ne hagyjatok aZudni senkit,

u u u

ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva;

u u - - I u

Ez a szólóbetét a költőről árul el váratlan titkokat. Nem az alvó Istent kell hát fölsiratniuk az anyáknak, hanem az embert, az alvó — vagy halott — emberi lelkiismeretet. Három tipikus magatartásformát villant föl Babits az epizód negyedik sorában, s ez a vallomás értékű szakasz a vers lelki forrását, sőt a kor költészetében is ritka hangerejét — intenzitását — is megmagyarázza. Az újabb regény, dráma és film egyik gyakori alapanyaga az az embertípus, amely természetéből és társadalmi helyzetéből eredően félénk és magábaforduló, de egy válságos történelmi pillanatban, szinte érthetetlenül, mégis a benne élő erkölcs természetes revelációjában hőssé emelkedik. Hatalmas az ív, amelyet így befut, hatalmas a példa; a lekötött erkölcs hirtelen szét- áradása hatalmas energiákat szabadít föl az ilyen ember lelkében. A szemérmes, az önmagát korábban mintegy csak formákon — zenén — át sejtető Babits pőre őszinteséggel a lényegről vall, amikor fölfedi drámai hősiességének belső motívumát, sőt még tovább megy, amikor az alighanem — részben — önmagára is vonatkoztatott jelzői állítmányok („csöndes, gonosz vagy gyáva“) alternatívái után fölteszi a zeneileg is világosra, élesre hangolt két kérdést — előbb a drámait („de érdemes-e félni még?“], majd a traglkait is („és érdemes-e élni még?“]. Passzivitás és aktivitás er626