Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (2. Babits Mihály: Fortissimo)
kölcsi alternatíváját a vers az élet é9 a halál — fiktíve a mártíráldozat — végletei közé feszítette ki, s a kérdést Babits a versben (mint a költői cselekvés formájában] objektíve is, cselekvőn is, mélyről feltörő tragikai — hősi — gesztussal dönti el. A tétel hagyományos eszközökkel fokozhatatlan dinamikai csúcsa után az epizód — a mártírhalál gondolatában — a vers morális csúcsát is elérte. Ismét — másodszor is — úgy érezzük, hogy a feszültség nem növelhető. Babits a tétel befejező szakaszában mégis tovább fokozza azzal, hogy a névszókat a hűvösen antik-városi színezetű piacon, az emelkedett templomon, a hirtelen más, ellentétes hangulatba és minőségbe váltó vadak asszonyai szókapcsolaton át az őrjítő, őrült imában jelzős szerkezetbe, az igéket pedig a sírni alap-, majd a sikoltsatok felső fokozatán a nyelvi hagyomány határait átütő, már-már nyelven túli imuljatok alakba futtatja.Az anyagnak az a kép- lékenysége, amelyet a tétel első csúcsán megfigyeltünk, s amely a hangerőt a hagyományos zened csúcsra vitte, itt, a harmadik, a legfelső csúcson az emberi minőségben is bekövetkezik: a férfiak vadakká bomlanak le, asszonyaikat az őrület lényegit! át egy különös, egyszerre ember alatti („vadakká“) és emberen, sőt anyagon túli, metafizikai minőségbe, amit a metafizikai átalakulás nyelven túli kifejezője, az ,,imuljatok‘’ forma jelez. A mondat is zihál, kicsap a sormederből, nem ismer ritmust — a nyomatékrend külön ritmust, külön zenét teremt: Ó, mért nem hallani hangotok? Menjetek a piacra sírni, sikoltsatok a templomokban, vadak asszonyai, vadakká imuljatok őrjítő, őrült imában! Ez a földi — természetes — csúcsok fölé emelő költői és asszonyi fájdalom az átlé- nyegítő extázis pillanatában az érzés tudaton inneni fokáról az indulat tudaton túli fokára emelte a verset. A „sikoltsatok“ és a „vadakká imuljatok“ parancsa az a valóban végső, már emberen túli magaslat, ahonnan az elképzelt zenei kompozíció domináló női kara és vonós hangszercsoportja, miután bizonyos új hangszerlehetőségeket is kiaknázott — s itt a modern zene, például Bartók újításaira kell gondolnunk — nem mehet tovább. Az első tétel hangtani elemzése érdekes eredményt hozott. A tételt, részben belső tagozódása alapján, két szakaszra bontva vizsgáltuk meg, és kiderült, hogy az első szakaisz — az első dinamikai csúcsig — 61 magas (50,82 %) és 59 mély (49,16 %], a második rész — a szóló és a befejezés — viszont már 53 mély (54,05 %] s csak 45 magas (45,91 %) magánhangzót tartalmaz. Az első részben a magas-mély vokálisok különbsége 1,66 % a magasak, a másodikban viszont már 8,17 % a mélyek javára. Ha ezt az eredményt a nyitány megfelelő adatához mérjük, amely — 8,57 %-kal — még a magasak oldalára billentette a mérleget, jól látható a magas hangok folyamatosan apadó s a mélyek folyamatosan emelkedő tendenciája, annak ellenére, hogy — mint láttuk — Babits a kontraszt zenei hangsúlyozására egész felületeket (összesen mintegy kilenc sort: a tiltó és kérdő motívumokat] világos tónusban hangszerel, így volt ez már a nyitányban is: a „ki költi őt föl, emberek?“ kérdésnek egyetlen mély magánhangzója sincs! — Ez viszont azzal jár, hogy a kontraszt sötét pólusán még nagyobb a mély vokálisok sűrűsége. A második tételben a szóló a férfiakhoz fordul, de úgy, hogy maga is a közösségükbe olvad, az „én“ a „mi“-ben oldódik föl, benne növekszik tovább a szenvedélye, s mint látni fogjuk: ebben a közös keretben válik majd a közösen kiáltott szó akcióvá. Ezzel az egyesüléssel új minőség jött létre, mindjárt a tétel kezdetén, amely szigorúan polifon faktúrát követel: / 1 /1 /1 \ j----uu-l u/ 1 / I /- u u u ! u U 1 - u / 1 / 1 \ u u u u rU 1 - u / fl 1 / 1 / u u : - u u u 1 u---/ I / / u u u I — / u u 627
