Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - Duba Gyula: Az emberi gondok árnyéka

kultúrák közül „egyik sem egyetemes és kielégítő... mindegyik az önmegsemmisítéshez vezet a maga módján“, és fölteszi -a kérdést: „a kultúra három formájának ösz- szeütközése nyomán létrejön-e majd egy új humanizmus?“ Onimus elméletében nyilvánvalóan a mai modern nyugati kultúra helyzetképét fogalmazta meg eléggé metafizikusán és kizárólagosan, amit az is bizonyít, hogy a három kultúratípus összeütközéséről, nem pedig dialektikus egymásra hatásáról beszél. A kultúra valóságában nem lehetnek ilyen éles és kizárólagos elkülönülések, az egyes területek határvonalakon átcsapva kölcsönösen befolyásolják egymás alakulását. Onimus valószínűleg azzal sem nagyon értene egyet, hogy az általa felvetett „új humanizmus“ vízióját, illetve annak lehetőségét a mi tájainkon szocialista humanizmusnak nevezzük. Mindezek ellenére eléggé részletesen foglalkoztam elméletével, mert szempontjait nagy vonalakban a szocialista kultúra vizsgálatánál is használhatónak tartom, nem is szólva arról, hogy a közelmúltban jóval elvontabb és számunkra eMogadhatatlanbb divatos elméletek keltettek visszhangot gondolkodásunkban, s a továbbiakban egy kicsit az a szándék is vezet, hogy Onimus „újhumanizmusa“ kapcsán ezeknek a divatjelenségeknek a számlájára is essen néhány kritikus szó és észrevétel.

Ezek után rátérhetünk a föltett kérdések vizsgálatára: mi az irodalom, a költészet szerepe és értelme? Ha a problémát nem venném elég komolyan, és rosszmájú akarnék lenni, akkor fiatal költőinknek a múltban írt néhány versére gondolva ellenkérdéssel válaszolnék: hogyan legyen valaminek értelme, ami nem érthető? Hasonló válasz azonban, amellett, hogy olcsó szellemesség, nem is lenne igaz. Majloch szovjet irodalomtudősnak A művészi érzékelés című tanulmányából idézek: A mű „deformálódott érzékelése (tehát félreértése vagy nem értése — D. Gy.j az ún. gyakorlati tapasztalatok’ szempontjaiból következő, a művészetek primitív és natúralisztikus megközelítésének a következménye is lehet, más szóval, a költői kitalálás, s méginkább a groteszk, a fantasztikum érzékelésére való képtelenség.“ (Skrotenie absurdity, 18. 1.) A művésznek és értékelőjének viszonyát ezzel a mondattal teszi árnyaltabbá a szovjet irodalomtudós: „A művész nézőpontját az olvasó vagy a néző a saját szociális és esztétikai pozíciójától függően értékeli — megegyezik vele, vagy elveti“. (Uo., 15. 1.) A művészi alkotás érthetőségének vagy érthetetlenségének kérdését nem hanyagolhatjuk el, de vulgárisán sem értelmezhetjük; az írónak, költőnek értő közönségre van szüksége ahhoz, hogy érvényesíthesse művét és önmagát. De: „A művész kapcsolata azokkal, akik számára művét alkotja, nem csupán akkor kezdődik, amikor a mű már a nyilvánosság elé kerül. Ez a kapcsolat, bár talán csak egy imaginárius, feltételezett olvasóval vagy hallgatóval, megvalósul a művészben már művészi szándéka megszületésétől és annak keresztülvitele előtt. Az író, képzőművész, rendező az érzékelés bizonyos modelljéhez igazodik.“ (Uo., 10. i.j

Az író és az olvasó kölcsönös egymásrahatásának középpontjában áll a mű, s ezzel látszólag sokat elmondtunk az alapkérdést illetően: a művészet, az irodalom olyan emberi — szellemi — tevékenység, amely által a művész önmagát kifejezve másokra hat. Majloch már említett tanulmánya is ezt a tételt igazolja: a művész „céltudatos“, alkotás közben figyelembe veszi a konzumenst és hatni akar rá, „kényszeríti őt azon az úton járni, amelyen maga halad. Művészete értékének és intenzitásának a fokmérője, hogy mennyire tudja olvasójára, nézőjére kényszeríteni akaratát.“ Ebben az elméletben a művészi alkotómunkának társadalmi szerepe és közösségi célja van. Sőt, feladatai vannak — de erről később lesz szó.

Mindez talán magától értetődőnek tűnik föl, mégsem az. A modern európai művészetek létrejöttével, fejlődésével és differenciálódásával megszületett az a művésztípus, aki nem törődik a közönségével, senki mással nem törődik, csak önmagával és művészetével. Ehhez a — tegyük mindjárt hozzá: romantikus — művészideálhoz tartoznak tulajdonképpen a századelő sok-sok irodalmi izmusának apostolai, számtalan követőikkel együtt. Közülük náhánya i valóban nagy és elismert művészek lettek, a többiek emlékét könyvtárakban porosodó régi folyóiratok és precíz művészettörténetek, illetve memoárok őrzik. Ennek a művészideálnak körébe tartozik az Onimus profesz- szor említette „üvöltő“ művész is; a századelő daűaista skandálása századunk közepére üvöltéssé erősödött. Ez a típus sem sokat törődik olvasójával, nézőjével, talán egy olyan tagadhatatlanul logikus elgondolás alapján, hegy aki üvölt, azt úgyis észreveszik, és ráfigyelnek. Persze, megverő kézlegyintéssel vagy gunyoros iróniával

618