Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Azorín, Jósé Martínez Ruiz: Az első csoda
törtek. Az aggastyán továbbra is szőtlan maradt. Az asszony szinte kővé vált a meglepetéstől. Az öregember megmagyarázhatatlan szelídsége szinte letaglózta a ház népét. Az öreg most leült egy karosszékre, és hallgatásba merült. Feje a mellére hanyatlott, úgy ült ott magába roskadva hosszú Ideig. Szólították — mint az alvajárókat szokás —, és ő szelíden, jóságosán, gyermeki engedelmességgel hagyta, hogy levetkőztessék és ágyba fektessék. Másnap reggelre sem változott meg kedélye. Szótlan és szórakozott volt egész nap. Kéregetők jöttek — ezüstpénzt nyomott a kezükbe. Ajkát nem hagyta el egy hangosabb szó. Amult és bámult mindenki. Szörnyetegből gyermekké lett a vénember. Felesége, fiai nem tudták okát lelni a változásnak. Nyugtalanította őket. Valami nagy dolog kellett hogy történjen az öreggel. Vagy az éjjeli séta alatt, vagy a szérűben, az istállóban, de valaminek kellett történnie. Szelídsége talán még szörnyűbb volt, mint korábbi dührohamai. Biztosan valami nagy rossznak az előjele ez. Csendben, gyanakvóan és nyugtalanul vizsgálgatták az öreget — Senki se mer kérdezősködni, ő pedig hallgatásba burkolózik. Az asszony végül is félénken és gyöngéden megkérdi, mi történt. Hosszan tartó hallgatás következik, az öreg nem siet kifecsegni a titkát. Végül, engedve az asszony szelíd unszolásának, elárulja. Az asszony füléhez hajol, úgy leheli bele a nagy titkot. Az asszony arcán ámulat tükröződik. Nem tudja visszatartani meglepetését: — Három király és egy gyermek! Az öreg csendre inti őt, ajkára teszi az ujját. Igen, igen, az asszony hallgatni fog erről. Hallgatni fog, de meglesz a véleménye az egészről. A jóasszony nem tudja, mi rosszabb: a korábbi dühkitörések vagy ez a mostani elmebaj. Igen, az úr megzavarodott! Három király és egy gyermek az ő istállójukban! Világos, hogy valami baj érte az öreget az éjjeli séta alatt. Lassan az egész ház tudomására jut, hogy az asszony tudja a titok nyitját. A gyerekei faggatják, végül hát a lánya fülébe súgja az apa titkát. A lány nagyot kiált: — Micsoda őrültség. Szegény apám! A szolgálók észreveszik, hogy az úr gyermekei megtudták az aggastyán némaságának az okát. Eleinte nem mernek kérdezősködni, aztán egy vén szolgáló, aki már harminc éve van a háznál, megkérdi a lányt. Az néhány szót súg a vénasszony fülébe. — Micsoda őrültség. Szegény uram! — kiáltja a vénasszony. Apránként mindenki tudomást szerez az esetről. Igen, az úr megzavarodott. Szomorúan, együttérzően bólogat mindenki, ha erről beszélnek. Egyedülálló elmebaj az, amiben az úr szenved. Három király és egy gyermek az istállóban! Szegény feje! És a hosszú szakállú öregúr, feledve haragot és türelmetlenséget, csendben éli napjait. Jámborságát jóindulattal párosítja. Pénzt ad a szegényeknek, a nélkülözőknek, mindenkihez van egy jó szava. A házban rémült, gyanakvó és szomorú — igen, szomorú — pillantásokat vet rá mindenki. Megzavarodott az úr, ehhez nem fér kétség. Három király egy istállóban! Az asszony nem nyugszik, és felkeres egy híres orvost. Nagy tudós hírében áll ez az orvos. Ismeri az együgyűek tulajdonságait, meg tudja különböztetni a növényeket és a kőzetfajtákat. Összehozzák az öreggel, aki gyerekesen engedelmesnek mutatkozik. Az orvos megvizsgálja. Kérdéseket tesz fel neki az életével kapcsolatban, a szokásairól érdeklődik, megkérdi, mit szokott reggelizni. Az aggastyán szelíden mosolyog. És amikor hosszú faggatás után elárulja a titkát, az orvos rábólint, hogy ne kedvetlenítse el a szegény elmebeteget. — Igen, igen — mondja az orvos. — Hát persze, ilyesmi könnyen megeshet. Három király és egy gyermek egy istállóban. Miért ne? Második látogatásakor már csak a fejét rázta. Búcsúzáskor a következőket mondta a szorongva érdeklődő asszonynak a tornácon: — Csendes bolond, igen, csendes bolond. Semmi veszély sem fenyegeti önöket. Bolondnak bolond, de nem közveszélyes. Nincs szüksége gyógykezelésre sem. Remélni kell... Fordította: Dénes Imre
