Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Azorín, Jósé Martínez Ruiz: Az első csoda
— Történt Valami? — kérdi az aggastyán. A pásztor egy pillanatig késlekedik a felelettel. Kalapját a kezében tartja, töprengve áll ura előtt, de nem jut eszébe semmi. — Történt, történt... mi történne? — nyögi ki végül is. — Semmi sem történik... — Ha így beszélsz, akkor biztos történt valami! — Mi történne? — ismételi meg a pásztor, a kalapját gyűrögetve. — Idióták vagytok, félkegyeilműek, agyalágyultak! Nem tudsz beszélni? Nincs nyelved? Beszélj, beszélj, mert... — A pásztor minden ízében reszketve, szóra nyitja a. száját. A nap folyamán nem történt semmi különös. A tehenek és a kecskék a közeli réteken legeltek, mint mindig. Nincs semmi baj, ízlett nekik a fű, éppúgy mint egyéb napokon... A vénembert mindez csak ingerli. Ráordít a pásztorra: — Mondd már, te félkegyelmű! És a pásztor mondja, elismétli még egyszer, hogy semmi sem történt. A nap folyamán nem történt semmi. Hanem az istálló körül — az istállóépület a falu legvégén van, a szérű mellett és mindkettő az öregúr tulajdona — szokatlan dologra figyelt föl hazatérőben. Ügy látta, hogy valaki az istállóban tartózkodik. A szavak hallatára az aggastyán felpattan. Nem tudja türtőztetni haragját. Székét felrúgva ugrik oda a pásztorhoz, és kiáltva kérdi: — Emberek az istállóban? A szérű melletti istállóban? De... de hát mit jelentsen mindez? Talán már nem kell tisztelni a magántulajdont? Tönkre akarnak tenni? Az istálló négy düiledező falból áll. Az ajtót — szúette, málladozó fából van — könnyen ki lehet nyitni. Kis ablaka a szérűre nyílik. Emberek vannak az istállóban! Beköltöztek oda, és ott akarják tölteni az éjszakát. Talán már napok óta ott laknakl És mindezt az öregúr birtokán, az ő szent birtokán merik tenni! Még csak engedélyt sem kértek tőle. Haragja most még lármásabban, viharosabban tört elő, mint azelőtt. Igen, igen: kétségkívül arra szövetkeznek, hogy tönkretegyék a szegény öreget. A cselédek is hanyagok, tékozlók, nem törődnek a gazdasággal. Eltökélt szándékuk, hogy urukat koldusbotra juttatják. Ez a mostani eset azonban teljesen egyedülálló, a legszörnyűbb az összes közül. Eddig még nem fordult elő, hogy valaki befészkelte volna magát az öregúr birtokára — legyen az ház vagy föld. Lévén egy ilyen különös, hallatlan merészségről sző, az öregember úgy dönt, hogy személyesen néz utána a dolognak, és kiröpíti azokat a csirkefogókat az istállóból. — Miféle alakok azok? — kérdi a pásztort. — No hát... olyan — feleli habozva a pásztor —, hát egy férfi meg egy nő. — — Egy férfi meg egy nő? Na, tőlem majd megkapják a magukét! A szakállas öregember felkapja a kalapját, megmarkolja a botját, és elindul az istálló felé. Az éjszaka áttetsző, fényes és csillogó. Az égen, mint szétszórt aranypénz, csillagok ragyognak. Nyugalom uralkodik mindenütt, a mély csendet egy hang sem töri meg. Egymagában lépked az öreg, bensőjét fűti a bosszúvágy. Léptei messze hangzanak az éjszakában. A távolban már kivehetők az istálló körvonalai, a szérű fehérsége. Fölöttük haragoskék az éjszakai égbolt. Az aggastyán a roskadozó épülethez ér, az ajtó zárva. A vénember türelmetlenül simogatja bal kezével a szakállát. Egy pillanatra megtorpan, végül úgy dönt, hogy nem ront be mindjárt. Óvatosan megközelíti a szérűre nyíló ablakot. Odabenn vakító fényesség látszik. Arcát az üveghez szorítja. Fürge szeme végigpásztázza az istálló belsejét. Váratlanul felkiált, és azonnyomban megpróbálja elfojtani a hangját. Szinte megdermed a meglepetéstől. A meglepetést mélyről jövő csodálat váltja fel, a csodálatot ámulás. Teste szinte a falhoz szögeződik, mozdulni sem képes. Szaggatottan lélegzik. Ilyet még életében nem látott, ilyet emberi szem még sohasem látott. Szemét nem tudja levenni a látványról. Észrevétlenül múlnak a percek, az órák. Meglepő és csodálatos, amit lát. Mennyi Ideje állhat itt? Az idő nem jelent semmit, ha ezzel a földöntúli csodával mérjük össze. Lassan vánszorogva, szórakozottan, magába merülve tért haza. Késlekedtek az ajtónyitással, mégsem tett szemrehányást senkinek. Az egyik szolgálólány kezéből kihullott a gyertya — miközben meg akarta gyújtani —, az öregnek nem volt egy rossz szava sem a lányhoz. Lehajtott fejjel, elgondolkodva ballagott végig a folyosókon, önmaga kísérteteként. A felesége az egyik teremben várta. Egy ügyetlen mozdulatával megtaszított egy bútordarabot, amelyről üvegfigurák estek a földre és darabokra
