Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Zsilka Tibor: Szemiotikái műelemzés
rekvésével függ össze, hogy megbontsa a társadalmi és a szociális egyensúlyt.5 Ha egyoldalúan, az alárendeltek álláspontja szemszögéből (MI) tekintünk a szociális és társadalmi helyzetre, azt tapasztaluk, hogy a szerző adekvát stíluseszközöket használ és teremt, amelyekben közvetlenül visszatükröződik kommunikációs álláspontja is. Érdemes megfigyelni, hogyan írja le a költő azt, amit az 1. szonettben nemzeti nyomornak nevez. Szemiotikailag ez az alárendeltek alávetett helyzete és nyomora. A nép eme helyzetének és nyomorának leírására a költő alkalmas, szándékának megfelelő nyelvi-stilisztikai eszközöket választ. Negatív „töltésük“, negatív axiológlai értékük van az olyan stíluseszközöknek, mint a felsorolás, a hasonlat, a megszemélyesítés stb. Itt csupán néhány példát említünk meg: Felsorolás: „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség.“ Hasonlat: „S a gondra bátor, okos férfit, / ki védte menthetlen hónát, / mint állatot terelni értik, / hogy válasszon bölcs honatyát." „Szive szorult, rezgett a lába, / acsargó habon tovatűnt, / emlékezően és okádva, / mint aki borba fojt be bűnt." Megszemélyesítés: „S ha szombaton kezébe nyomják / a pénzt s a büntetést levonják: / kuncog a krajcár: ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért.“ Ezekhez az eszközökhöz stilisztikailag homogén kifejezésekként sorolhatjuk még azokat a szavakat, amelyek a nyomorgó nép szociális körülményeinek koloritját fejezik ki. Példák: komor munkahelyek, kartell, szövőlány, fröccs, ricsaj, paraszt, summás, asztag stb. Noha e lexémák közül egynéhánynak eredetileg nincs negatív stilisztikai értéke, a kontextuson belül más szavak irradiációja folytán olyanná lesznek, ugyanakkor e tekintetben a szerző funkcionális célzatossága is döntő szerepet játszik. Azok a stíluseszközök és szavak, amelyeket az imént példaként említettünk, a költemény születésének idején még a poétikai újítások közé tartoztak. A magyar irodalom fejlődésében ugyanis oppozícióban állnak az előző korszakban használt stíluseszközök- kel és szavakkal. Olyan oppozíció jött tehát létre, amelynek egyik pólusát az exkluzivitás (az előző korszak magyar irodalmának ismert sajátossága), a másik pólusát a köznyelvi elemek alkotják (József Attila költeményeinek innovációs elemei). József Attila nagyon sok olyan stíluszeszközt szerepeltet költeményében, amelyek az egyszerű, „alacsony“ stílust jellemzik. Ilyen szempontból megvizsgálhatjuk még az igéket és szókapcsolatokat: Rám csapott, amiből eszméletem, nyelvem származik; hány- ni-vetni meg száz bajunk; kitántorgott Amerikába; acsargó habon tovatűnt; a munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikar; hogy csináljon ricsajt; s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart; ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért; ki rág a paraszt kenyerén; kilábal a népségből a nép fia; totyogjon, aki buksi medve. A felsorolás, a megszemélyesítés, a hasonlat, az egyszerű szavak, az igék és az igei kapcsolatok tehát a „stílustalanság“ jegyét hordják magukon. A szövegben ezek az elemek a kifejezés expresszivitásának a hordozói, s az expresszivitásnak ez a fajtája lényegében a költemény innovációs velejárója. Ez a sajátosság azáltal is kifejezésre jut, hogy épp a szonettben válik uralkodó stílusjeggyé, tehát olyan irodalmi műfajban, amelyre mindig is az irodalmi és stilisztikai exkluzivitás és magasztosság volt jellemző. A szonettet mindenkor a választékosság jellemezte. A szöveg expresszivitása a szerzőnek az ábrázolt valósággal kapcsolatos kommunikációs álláspontjából következik. Ennek tartozéka az irónia is, amely az uralmon levők alattvalóik fölötti hatalmát, kiváltságait sújtja. A lírai szubjektum negatív álláspontja az uralmon levők iránt, amelyet az irónia eszközeivel fejez ki, épp az expresszivitás velejárójaként kerül bele a szövegbe. Ez azt jelenti, hogy a szövegben az expresszi- vitás és az tirónia alá- és fölérendeltségi viszonyban van egymással. Az uralmon levőkkel kapcsolatos „iróniára“ konkrét példákat is említhetünk: „S a gondra bátor, okos férfit... mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát."; „Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ"; „Sok urunk 5 Az anyag újszerű elrendezése és feldolgozása nem az irodalom kizárólagos belső ügye, miként az orosz formalisták vélték. A „formának“, vagyis a művészi eljárásoknak a megújítása az irodalmon kívül álló valósággal van összefüggésben. Az orosz formalista iskola bizonyos fokig tagadta az irodalom és az irodalmon kívül álló valóság összefüggését. V. ö. Sklovskij, V.: Umenie ako postup. In: Teória literatúry, szerk. Mikuláš Bakoš, Bratislava, Vydavateľstvo Pravda 54-70. 1.
