Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - Zsilka Tibor: Szemiotikái műelemzés

a téma elveszíti benne szubjektív tényezőjét, ugyanakkor oppozíciós viszonyai kiegészülnek és Ismeretelméletileg pontosabbá válnak. A téma azonban az „anyag“ szubjektív kiválasztásában és elrendezéseiben gazdagabb; s ez épp a kommunikációs álláspont és a belőle következő sajátos és egyedülálló szerkezeti felépítéssel érhető el.

Szemiotikái modellünk alapja a két szociális csoport közötti egyensúly, amelyet a 6. szonett fejez ki:

„Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól jél a szegény,

Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény."

Épp az alattvalók félelme miatt a változás oszlopán belül az első fokozatnak, vagyis a sürgős változás igényének nincs kiemelkedő szerepe. Csak szórványosan fordulnak elő a szövegben, mint pl. „nem elegendő, hogy kifessék: / föl kéne szabadulni márt“ A félelem a magyarázata, hogy a MI keretében a változás oszlopában a második fokozat (lázadás) a szövegben egyáltalán nincs képviselve, és csak mint a MI és ÖK közötti antagonísztikus ellentét megoldásának lehetősége létezik. A másik oldalon az uralmon levők privilégiumának védelme közvetlenül is hangot kap a 4. szonett elején: „Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk, / s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk."

Az alapmodellban, melynek tér- és időkategóriái a második világháborút megelőző időszak magyar társadalmára vonatkoznak, a szerző álláspontjából ítélve nem lehet helye a kivándorlásnak, noha a változásnak ez is egyféle lehetősége. A költő nem azonosítja magát egy ilyen megoldással, éppen ezért ezt a változást az alapmodellen kívül helyeztük el. Bár a kivándorlás is változás, amely megváltoztathatja a (MI) saját világunkhoz tartozók életkörülményeit, az ilyen megoldás azonban negatív értékű. A kivándorlás éppenséggel a lázadás ellentéte, s az uralkodó osztály felelős érte, a lírai szubjektum mégsincs amellett, hogy a helyzetet a kivándorlás oldja meg. Erről leginkább a 6. szonett utolsó két versszaka és a 7. szonett tanúskodik.

A költeményben azok az ellentétek fejeződnek ki legtökéletesebben, amelyek az uralmon levőknek és az alattvalóknak a társadalmi stabilitáshoz való viszonyát ábrázolják. Az antagonísztikus társadalmi osztályok helyzetét ugyanakkor a szerzőnek a társadalmi valósággal kapcsolatos állásfoglalásán keresztül rajzolja meg a költemény. Ezzel összefügg az is, hogy az egyensúly bizonyos „elmozdulására“ kerül sor itt is, mert míg az alattvalók esetében egyforma mértékben ecseteli alárendelt társadalmi helyzetüket és az ebből eredő nyomort, az uralmon levőkről szólva a költő gyakrabban emlegeti a hatalmat, mint a jólétet.

Nyilvánvaló, hogy az alárendeltek szociális és társadalmi helyzetének, valamint nyomorának leírásában a szerző erre alkalmas stíluseszközöket választ. Mindenekelőtt bizonyos homogén nyelvi-stilisztikai kifejezőeszközök előnyben részesítésére gondolunk, amelyek a szöveg tematikai tényezőinek közvetítésével képesek bizonyos funkcionális, a költő kommunikációs álláspontjából adódó törekvések kifejezésére. A szöveg sajátos felépítése eredményeként (a táblázatban összefoglalt szemantikai elemek sajátos megoszlása) és a nyelvi kódból megválasztott stíluseszközök révén a szerző álláspontja teljesen azonosul az alattvalók álláspontjával. Kézzelfogható bizonyítékai ennek az egyes szám első személyű igealakok és az igék expresszív szemantikai értéke. Épp az igék nyelvtani alakjai és exprsszív stilisztikai árnyalata alapján Identifikálható a szerző felfogása, hovatartozása. Legmeggyőzőbb bizonyítéka ennek az 1. szonett egy részlete: „Rám csapott, / amiből eszméletem, nyelvem / származik s táplálkozni fog." Ebből az azonosulásból következik a szöveg funkcionális célzatossága, irányulása és stilisztikai „éle“. A szerzői állásfoglalás e sajátos funkcionális célzatosságának következtében a szöveg és stílusa diakronikusan szemlélve antinormatívvá válnak, vagyis erősen megsértik az érvényes irodalmi normát.

így eljutottunk a szöveg szemiotikája kapcsán a költemény stílusához. A költemény stílusa tehát éles kontrasztban van mindazzal, amit a magyar irodalom előző korszakaiban hoztak létre. Az automatizálódás elleni törekvést mégsem tekinthetjük teljesen az irodalom immanens tényezőjének. Az állandósult norma megbontásának és egy újabb kialakításának az igénye „kívülről“ jön, adott esetben a költőnek azzal a tö