Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - Popovič, Anton: Az irodalmi kommunikáció modellje és a fordítás

Olyan fordítást értünk rajta,: amelyben a szerző poétikájának olyan vonásait szánt- szándékkal túlexponálják, amelyek ellenszenvesek a íordító számára. Ismeretes példa erre Przybosov Majakovszkij-fordítása, amelyben a fordító hiperbolizálja Majakovszkij költészetének expresszív elemeit, ugyanakkor polemizál Majakovszkij patetiikus stílusával. Polemikus fordítás JaJcub Grajchman Vörösmarty Szózatának fordítása is (1860- ból). A fordító a fordítással azt akarja kifejezni, hogy nem ért egyet Vörösmarty hazafias költeményének magyarkodó, nacionalista értelmezésével, mindenekelőtt pedig Mácsay fordításával. Ez összefügg azzal a ténnyel is, hogy a fordítás a romantika válságkorszakában a szlovák irodalomban különféle eszmei funkciókat látott el.

Végül megemlíthetjük még az ún. eltitkolt fordítást, amely úgy jelenik meg, mintha csak egy expediense lenne. A fordító eltitkolja az előzményt, és elhallgatja az eredeti szerzőjét is. Minden jel szerint arra következtetheténk, hogy plágiummal van dolgunk. Ilyen esetre.jó példa Palánk Dimitrij Samozvanec (1870) című műve.5 Nemcsak szembeötlően hasonló stílusmegoldásokat találunk benne, mint a szerző által meg nem nevezett A. S. Chomiakov azonos című művében, hanem bizonyos helyeken meghatározott szövegrészek szóról szóra egyeznek. Palárik eszmeileg szakít a Chomlakovtól vett mintával (polemikus fordítás), olykor azonban nyomon követi, főként akkor, ha a szöveg nem keresztezi törekvéseit. Az említett szembenállás feltűnő, és lehetővé teszi az olvasónak, hogy a szövegben megkülönböztesse az előzményes részeket és a fordító nyilvánvaló eszmei motiváltságát. Plágiumról azért nem lehet szó, mert adott esetben anyanyelven „az idegen nyelvű műnek csak bizonyos töredékeit rekonstruálja, ugyanakkor azonban általában ezek is új funkciót és új értelmet nyernek.“ (E. Balcerzan, i. m.). Ilyen értelemben válik időszerűvé Paláriknak az 1863— 1865-ös orosz—lengyel viszonnyal kapcsolatos eszmei állásfoglalása, amely Szlovákiában az ún. „maticás“ években a társadalmi aktivitás differenciálódásának próbaköve volt.

Az olvasónak a fordítás folaymán, a transzláción belül egy további kommunikációs dimenzió is szerepkörébe tartozik. A fordításkor az olvasó és a fordító közötti viszonnyal kapcsolatban többféle helyzetet kell megkülönböztetnünk. Ezekből kikövetkeztethető az olvasó feladatának jellege is a fordítás aktusában. A legáltalánosabb az, amikor mind a fordító, mind az olvasó szociális egységként jelennek meg, s az extern irodalmi pozíciókban saját csoportjaik érdekeinek exponenseiként kerülnek szembe egymással. Erre a fokozatra az ún. fordítói szociológia, illetőleg a fordítási praxeolő- gia tényei jellemzők, amelyek olyan kérdések feltárására irányulnak, hogy pl. ml a fordító tevékenységének indítéka (kereset, hobby, bensőséges viszony az irodalomhoz, eszmei és művelődéspolitikai tájékozódás stb.), milyen a befogadó igénye, milyen befolyással van a kiadó az egyén, a csoport, a nemzedék fordítói programjára, mit kíván a könyvpiac, hogyan jelenik meg a fordító mint szociális egység a művelődéspolitikai kontextusban stb. Tehát a szociológia genetikai jellegű kérdései.

Minél jobban az események középpontjába, a szöveg felé irányulnak a problémák, annál inkább végbemegy e viszonyok elkülönülése. Itt már úgy kezdjük figyelemmel követni a fordítót az alkotómunka végzésében mint alkotó döntéseket hozó szubjektumot, a befogadót pedig mint a fordító irodalmi partnerét. Hogyha a fordítóról úgy beszélünk mint alkotó döntéseket hozó szubjektumról, mindenekelőtt arra a sajátos különbségre gondolunk, ami közötte és az eredeti mű szerzője között van. Miként a szerzőnek, a fordítónak is döntéseket kell hoznia, de a döntések meghozatalának szabályai különbözők. Az eredeti kommunikáció expediense a döntési lehetőségek sokkal szélesebb skáláján mozoghat, mint a fordító, hisz az utóbbi esetében a válogatási lehetőségek aktusa a szövegben megvalósult szerzői döntések eredménye által már körül van határolva.

Ezen a fokon úgy tűnik, hogy a fordító és az olvasó közötti viszonyt a kommunikáció kétféle értelmében kell felfognunk. A fordító először úgy jelenik meg az olvasóhoz való viszonyban mint az eredeti közvetítője. Erre akkor kerül sor, ha az olvasó

4 R. Chmel, Umelecký preklad ako kultúrny a jazykový komunlkát. Slovenská literatúra 16. évf. (1969) 2. sz. 162. 1.

5 D. Ďurišin, Palárikova tragédia „Dimitrij Samozvanec“. (Eredetisége kérdéséhez) Slovenské divadlo, 5. évf. (1957) 4. sz. 292-293. 1.