Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Popovič, Anton: Az irodalmi kommunikáció modellje és a fordítás
tudja, hogy fordítással van dolga, tud a fordítóról is, de nem ismeri sem a szerzőt, sem az eredetit. Ilyen esetben az olvasó a fordítónak csak az informatív funkcióját követheti nyomon. A fordítás tulajdonképpeni szövege az egyetlen információs forrás az eredetiről, és az olvasás megvalósulásának befejező objektuma. A fordítás az eredetihez való viszonya nélkül érvényesül, így tehát a befogadó számára elsődleges, egyetlen „szöveg“. (A) ---------iSzi)---------- F--------► Sz2 --------► 0 A — alkotó, szerző; Szí — forrásnyelvi szöveg; F — fordító; Sz2 — célnyelvi szöveg; 0 — olvasó. Más a helyzet, hogyha az olvasó ismeri az eredetit, és lehetősége van a fordító műveleteinek, döntéseinek konfrontálására, s a fordítást az eredeti szemszögéből szemlélheti, felhasználva a nyelvi kommunikációt is. Ez már nem ugyanaz a „passzív“ befogadó, tájékozatlan olvasó, aki csupán a fordító tekintélyére van utalva. A befogadó ilyen esetben ismeri azt a forrást, amely a fordító tevékenységének kiindulópontja. Esetleg érdeklődhet az eredetiben levő esztétikai információkkal való bánásmód iránt, tehát a fordító munkamódszere iránt is. Olyan helyzet jön létre, amikor az empirikus irodalmi valóság, vagyis az eredeti mű válik a befogadó számára elsődlegessé, s a fordítást származéknak érzi. Az olvasónak két szöveggel van tehát dolga, s számára a fordítás meta-szöveg. A--------> Szí --------- F --------- Sz2 -------->■ 0 Á ltalában olyan olvasók vannak többségben, akik nem ismerik az eredetit. Kevesebben szoktak lenni azok, akiknek a fordítás meta-szöveg. Adott időszakban a két említett csoport arányából vezethető le a fordítói tevékenység programja. Főként az olyan korszakokban, amikor ez az arány a nyelvileg műveletlen olvasók rétege felé hajlik, bizonyos módon beszűkülhet a fordítás sajátos funkciója. így volt ez századunk első felének magyar irodalmában is, amikor pl. a hivatalos politikai elképzelések és törekvések következtében a nyelvi és irodalmi tájékozódás a szlovák irodalom felé szegényessé vált, illetőleg csak másodkézből érkezhettek róla információk. Ilyen helyzetekben nagyon gyakran a fordítókra vár az a feladat, hogy pótolják a kulturális veszteségeket, lépést tartsanak a külvilág irodalmával, is ez olykor az alkotó tényezők nivellizálásához és csupán a gyakorlati rendeltetésű fordítások létrehozásához vezethet. Tipikus példa erre az ún. szemelvényes recenzió, a szöveg néhány attraktívabb, az olvasók számára érdekesebb részletének fordítása összekötő szöveggel. A fordító és a befogadó azonban nemcsak mint kommunikációs tényezők léteznek, hanem bizonyos értelemben magának a szövegnek is tényezőivé válnak. Erre akkor kerül sor, hogyha a kommunikációnak ezek ia tényezői valamilyen módon beleépülnek a szövegbe. A fordító és az olvasó közti kommunikációs viszony a szöveg szintjén mint a nyelvi (kifejezési) konvenciók rendszere válik sajátossá. A fordító — saját idiolektusa által realizálódva — az ún. „belső“ szerző. A befogadó, akit a fordító a szövegben szokásain keresztül vesz figyelembe, az ún. „belső“ olvasó. Csak itt kerül sor az olvasó és a fordító feladatának mint a szöveg tényezőjének érvényesülésére. Kifejezési konvenciók és a fordítós szövege A fordításnak mint szövegnek a legfontosabb jellegzetességét abban kell látnunk, hogy nem teljesen egységes, hanem egyöntetűsége mellett számos olyan különféle konvenciót is tartalmaz, amelyet az irodalmi kommunikáció egyes tényezői adtak hozzá. Mint ismeretes, az eredeti szerzője és virtuális címzettje, valamint a fordítás fordítója és befogadója tartoznak közéjük. Ezek tehát egyrészt annak az irodalomnak a konvenciói, amelyből az adott művet fordítják, másrészt annak az irodalomnak a konvenciói, amelyre a művet fordítják. Amíg az irodalmi szöveg a szerzőtől a fordí
