Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Popovič, Anton: Az irodalmi kommunikáció modellje és a fordítás
A két kulturális rendszer közötti viszony az átkódolás és a fordításjelleg ténye mellett meghatározó tényező az irodalmi kommunikálás lefolyása számára. A szovjet szemiotika kifejezését alkalmazva ezt két kultúra „kreolizálódásának“ nevezhetnénk, amelyben a társadalmi síkok két rendszere is kombinálódik egymással. A fordítási folyamat kommunikációs dimenziói A fordítási folyamat kommunikációs vázlatából következik, hogy mind lefolyásában, mind eredményeiben eltérésekkel számolhatunk a kibocsátó stilisztikai-szemantikai műveleteinek szempontjából és a befogadó elvárásai szempontjából is. A fordítónak az eredeti mű szerzőjéhez való viszonyában kétféle alapállást különböztethetünk meg: a) a fordító igyekszik a lehető legjobban megközelíteni a szerzőt, sőt azonosulni vele, b) a fordító igyekszik eltérni az eredeti szerző irodalmi kódjától. Igaz, ez csupán két alaplehetőség vagy még inkább szélsőséges lehetőség, sokkal gyakoribb, hogy a kétféle megoldás kölcsönösen átszövi egymást. A többi esetet Balcerzan2 alapján oszthatjuk tovább. Ilyen az ún. szerzői fordítás, amikor a szerző és a fordító ugyanaz a személy, az expediens egy és ugyanaz az eredeti és a fordítás olvasója számára is... Erre akkor kerül sor, hogyha a szerző saját maga vállalkozik műve fordítására. Balcerzan a szerzői fordításra Brúnón Jasieňski Pale Paryz (1934) című művének orosz fordítását említi példaként. A szerzői fordításnak jellemző vonása, hogy bizonyos szempontból az előzmény (eredeti) új változataként értelmezendő és értelmezhető. Az említett esetben a Pale Paryz eredeti futurista kódja a (fordításban szocialista realista kódolású lett. A szerzői fordításra a szlovák irodalomból is hozhatunk fel példát. Kifejező példa rá S. Chalúpka Vén szerelmes című verse (a Starúša plesnivca eredetije), amelyet a szerző magyarul írt meg, később pedig lefordított szlovákra is. Jozef K. Viktorínival folytatott levelezésiében Jonáš Záborský szintén foglalkozott azzal a gondolattal, hogy saját műveit magyarra fordítja, mégpedig abban az esetben, ha az akkori művelődéspolitikai viszonyok közepette (a XIX. sz. 60-as évei) szlovákul nem tudta volna kiadatni őket. „Arra csak végső szükségben kerül sor — írja J. Záborský 1865-ben J. K. Viktoríninak —, hogy a magyar irodalom mezején próbálok megjelenni. És ezt is csak azért, mert munka nélkül élni nem tudok, fölöslegesen pedig nem akarok dolgozni. Hogy a magyarok soha nem fognak a magukénak tartani, azt teljes bizonyossággal tudom jó előre.“3 Bár Záborský esetében nem került sor szerzői fordításra, az említett bizonyítékok szerint számolt vele, ugyanakkor azonban az eszmei kód megváltoztatásával is. A magyar befogadó ízlésére és a hivatalos magyar cenzúrára való tekintettel olyan értelemben kellett volna módosítania saját művét, miként egy fél évszázaddal később Bruno Jasieňski tette. A szerzői fordítás problematikáját a kommunikáció és a szöveg szempontjából a szovjet fordításelmélet (A. M. Finkel, L. Frizman) dolgozta fel. Az autotranszlácló fordításelméleti jelentőségének elméleti általánosítását A. M. Finkel kísérelte meg az Ob avtoperevogye című tanulmányában, mégpedig G. F. Kvitka—Osznovienyenko fordításainak anyaga alapján (Tyeorija i krityika perevoda, Leningrád 1962. 104—125. 1.). A szerzői és a nem szerzői fordítások összehasonlításának tanulságaiból a szerzői fordítás következő jellemzőit szűri le: 1. a kommunikáció szempontjából fontos, hogy a szerző-fordító nem saját maga számára fordítja le saját művét, hanem egy másik környezetnek címezi. Az autotranszláció nem egy önmagának, hanem másoknak készült kommunikáció. Ezért az értelem közvetítésének aktusa benne a „normális“ fordításéval összehasonlítva más jellegű. 2. A szerzői fordítás önmagában még nem biztosítja a kedvező eredményt. Hogyha a fordító számára a módosítások nélkülözhetetlenek, az autofordítás esetében ez már hátrány. A szerzői fordításban összemosódnak a fordítás és a szerzői átdolgozás közötti határvonalak. A következő módozat az ún. polemikus fordítások típusa, amely a fordítónak az expediens helyzete iránti kommunikációs álláspontjának következményeként jön létre. 2 E. Balcenzan, Poetyka przekladu artystycznego, 26. 1. 3 E. Lazar, Jonáš Záborský. Život — Literárne dielo — Korešpondencia, Bratislava, SVKL 1956, 303-304. 1.
