Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Popovič, Anton: Az irodalmi kommunikáció modellje és a fordítás
pán mint az előző folyamat kész eredményét vesszük figyelembe, hanem előnyös visz- szanyúlnunk magának az irodalmi műnek a keletkezéséhez is. Vezérelv lehet tehát számunkra ebben az alábbi kommunikációs vázlat: Expediens -* Szövegi -* Fordító - Szöveg2 - Percipiens Érdemes ezért figyelembe venni, hogyan hozta döntéseit a fordító, mi előzte meg őket, milyen stratégiai „húzásokat“ választott. Ezekből nemcsak a felületi jegyek, hanem az irodalmi mű mélyebb rétegeiben levő törvényszerűségek megállapításához is meríthetünk ismeretanyagot. Mindez ugyan már az irodalmi alkotómunka lélektanának körébe tartozik, de a mai irodalomelméletnek, sőt a fordításelméletnek is támaszkodnia kell a segédtudományok eredményeire. A kommunikációs séma irodalmi műre történő applikálásával feltárhatók azok a jelentésviszonyok, amelyeket az irodalmi kommunikálás struktúrájának nevezünk. Minden irodalmi természetű közlésnek (műnek, fordításnak) ismérve, hogy rendeltetése van (J. Slavlňski). Az irodalmi objektum kommunikációs „játékba“ kezd egyrészt a kibocsátó (expediens, vagyis a szerző), másrészt a befogadó (percipiens, vagyis az olvasó) között. Az irodalmi kommunikálás tehát megkívánja a kommunikációs lánc mindhárom tagját: a szerzőt, a művet és az olvasót. A hagyományos műfordítói poétika legelsősorban az eredeti és a fordított szöveg közötti, másodszor az eredeti közlés szerzője és a fordító közötti viszonyt vizsgálta. Az irodalmi kommunikálás rendeltetése egy további viszonyt tár fel az elmélet számára, mégpedig a befogadóhoz való viszonyt. A kommunikáció szempontjából a fordítás aktusát az eredeti alkotási aktus kommunikációs konfrontációjának nevezhetjük: Alkotőe -* Szövege - Befogadóé Fordítóf -* Szövegf -» Befogadóf A fordító a szerzői instrukciókat magától a szerzőtől kapja az eredeti szövegben levő, az eredeti közlés címzettjének szóló utasítások formájában, amelyek belső olvasóként fogalmazódtak meg a szövegben (E. Balcerzan terminusa). Ez már önmagában is új kommunikációs láncot hoz létre. Ebben valósul meg az eredeti irodalmi közlés aktusa, amely már a fordító által is elsajátított üzenet. A szövegezésben már saját virtuális befogadójára van tekintettel, aki majd a közlést felfogja, ugyanakkor mindkét kommunikációs láncban konfrontálják mind a két befogadó kommunikációs helyzetét. Összefoglalhatjuk tehát, hogy a fordítási folyamat két expediens, két szöveg és két befogadó rendszerének a konírontálása. Hogy a kommunikáció létrejöhessen, ezen a szinten is meg kell történnie az irodalmi közlés átkódolásának. Ez úgy valósul meg, hogy közben az egyik esztétikai információs rendszert egy másik esztétikai információs rendszer váltja fel. E jelenséget az irodalmi kommunikátum fordításjellegének nevezhetjük. Egy sajátos állapotot értünk rajta, amikor a befogadó érezheti ugyan, de nem kell okvetlenül éreznie, hogy fordítással van dolga, nem pedig eredeti művel. A fordításjelleg mint a kommunikátum állapota felfogható ellenkező értelemben is, vagyis fordításutánzatként, noha eredetivel van dolgunk. A szlovák írásbeliség történetében századunk harmincas éveiben a periferikus kalandirodalom áradatában figyelhetjük meg a fordítások színlelését, noha szlovák szerzők eredeti alkotásairól van szó. A fordítás benyomásának elérésére alkalmazott eszközök igen érdekesek bennük. Végül a fordítás olyan tényezőként jelenik még meg, amelyben a kultúrák átfedik egymást. Kultúrái Kultúra2
