Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Gyímesi György: Medvevadászaton a Visó völgyében
A bányászat legújabbkori felvirágzásának köszönheti a város új, szinte napról napra változó arculatát. Különösen tetszik nekem az, hogy a hagyománytisztelő tervezés nemes körültekintéssel teljesen érintetlenül hagyta a régmúlt idők emlékét lehelő óvárost. Ebben megállt az idő. Itt nem keverednek hangulatrontóan előregyártott elemekből épített bérházak a zsindelytetős civisházak közé. Amilyen változatos a városkép, olyan az utcákon, tereken nyüzsgő járókelők forgataga is. Magyar és román beszéd zsivaja vegyül a halk járatú személygépkocsik zümmögésével, csendes pöfögésével. Modern szabású öltönyökben feszítő, siető városiak kerülgetik a tavaszi napsütést élvező, vásárlásuk elvégzése után céltalanul ődön- gő, ácsorgó, népviseletbe öltözött hegyilakókat. Itt még nem megy ritkaságszámba — sőt nagyon is mindennapos látvány — a bocs- koros, halinanadrágos, toronysüvegű falusi. Batyut cipelnek hátukon a fekete-vörös köté- nyű, vászoncsíkba tekert lábú bocskoros faluszépek. Híres, nevezetes, szép és változatos város ez, melyből egyszerre árad a meghitt nyugalom és a lüktető élet varázsa. Környéke még a szépnél is szebb. A dimbes- dombos hegyvidék, a gesztenyeligetekkel szegélyezett lomberdők, a rohanó patakok, a kéklő nyári ég ... Talán ennek a gyönyörű környezetnek, talán másnak köszönhető, hogy a város nevét világszerte híressé tevő nagybányai művésztelep alapítója, Hollósy Simon festőiskolájával és művészetbarátaival éppen itt telepedett le a millenium évében. A művészek a színek, a formák a valőrök, a fény és árnyék alkalmazásában a természet közvetlen, élményszerű megragadására, ábrázolására törekedtek. Nem sokáig időztek itt, de amit itt alkottak, az örök beeső és korszakalkotó. Nem tudom, hány művész mesterművét őrzi a város, de azt igen, hogy az itt ténykedő híres festők nevével utcákat jelölt meg az utókor. Egyre azonban egyetlen nagybányai sem büszke: hogy a fehér lovas „vitéz“ tengerész éppen városuk nevét választotta elönevéül... Ha Gyurka nem is, Ilié már kora reggel útrakészen várt a megyei vadászhivatalban. Kíváncsian fogtam kezet a máramarosi medvevadászok nagymesterével, akiről már korábban is annyi érdekeset és dicsérőit hallottam. Vállalkozásom újdonsült vezetője alacsony, köpcös, pirospozsgás, fekete hajú, széles mosolyú, és igen barátságos ember benyomását keltette. Később sem csalatkoztam benne. Mivel magyarul egy szót sem tudott, Jóska tolmácsolásával felelt meg seregnyi kérdésemre. Megerősítette, amivel már tegnap is biztattak, hogy igen jó medvés helyre megyünk. A sikeres vadászatot teljesen biztosra veszi. Valószínűnek tartja, hogy már holnap elejtjük az áhított nagy medvét. Érdekesség kedvéért elmondta azt is, hogyan vadásznak medvére az ország nagyjai. Az egyik vadászaton, melyet szintén ő vezetett, egyetlen hajtásban három medve esett. Kételkedő csodálkozásomat látva, részletezte a történteket. Már korábban ismertek a környéken négy medvét, ezeket összeterelték egyetlen pagonyba, s három napig strázsálták, míg meg nem érkezett az eminens társaság. A kocsikból kiszálló vadászoknak alig kellett pár száz métert gyalogolniuk lőállásukig, s már jöttek is a medvék, csak le kellett őket terítem. Hogy hányan őrizték és terelték később a négy medvét, arról diszkréten hallgatott. Számomra ugyan nem tartottak láncra kötve egyetlen vadat sem, volt okom a csüg- gedésre. Vadászatom módját illetőleg már régen tudtam, hogy az terelővadászat lesz. Nyolctíz hajtó igyekszik felém terelni a vadat, miután a környezet adta legelőnyösebb helyet elfoglaltam. Tőlem kétoldalt bizonyos távolságban elhelyezett „visszariasztók“ igyekeznek majd kiabálással, lövöldözéssel a hajtásba visszaterelni az esetleg mellettük kitörni igyekvő medvét. Romániában a medvevadászatnak ez a módja a legelterjedtebb. Vadásznak még lesből is egy-egy kártevőre, de csak a ráérő hazaiak. A dögre szoktatott medve magaslesről történő lepuffantása nem ismeretlen, de mindenesetre tilos.
