Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Gyímesi György: Medvevadászaton a Visó völgyében
Mint már azt a megyei vadászelnök is elmondotta, tudatában vannak, hogy így könnyű sikerhez lehetne segíteni a vendéget, de mégsem teszik, mert nem -akarják húsra szoktatni az elejtésre nem kerülő, a kitett dögön lakmározó medvéket. Az így mesterségesen húsra szoktatott medvékből kerülnek ki később a sok gondot, kárt, bajt okozó vadak, a nyájak, gulyák hírhedt rémei, a rabló vérmedvék. Nem tudom, mennyiben igaz ez az állítás, hiszen a medvét mint ragadozót egyáltalán nem kell húsra szoktatni. Egyébként is a hús, a dög gyakran szerepel étlapján. Nem lehet tehát az egy-két hétig tartó etetés a nyájakra fanyalodásának igazi oka. Ennek ellenére vadászetikai szempontból csak helyeselni tudom a román hatóságok „etetett“ medvék lövését kimondó tilalmát. Gyurka már nem is remélt érkezése vetett véget a beszélgetésüknek és egyben az addigi izgalmaknak is. Várva várt barátunk sajnálkozva mentegetőzött, és elnézésünket kérte a megváratásért; előre nem sejtett sürgős elintéznivalója miatt nem tudott korábban jönni. A nagy akadály elhárult, s nem késlekedtünk egy percet sem tovább, azonnal indultunk Máramarosszigetre. Utunk első szakasza tűkanyarokkal teletűzdelve kapaszkodott a Gutin hátára. A sudár bükkök közé mindenütt besütött a napsugár. Az út mentén minduntalan lila szirmú, levéltelen sáfrányok virágszőnyegeiben gyönyörködtünk. A lila áradatot csak néhol bontották az alázatos fejhajtással szerénykedő fehér sapkájú hóvirágok. A hegy derekától feljebb egyre fogyott a virág, szaporodott a hó. Eleinte még csak az út menti hótorlaszok emlékeztettek a közelmúlt télre, de magasabban utat, erdőt összefüggő kásás hóréteg borított. Egyik éles kanyar hurkában magányos, faragott kőszikla sötétlett elő a fehér hómezőből, amely Pintyének, a hajdani híres hegyibetyárnak a sírját jelölte. Kíváncsiságomnak engedve, a tűzharcban elesett rabló emlékét őrző sziklához akartam menni, de amint leléptem az aszfaltról, combig süppedtem a nedves hóba. Inkább lemondtam a szándékomról. A hegy gerincén alig-alig sikerült átvergődnünk. Itt még vastag hóréteg borította az utat. A hegytetőről pompás panoráma tárult elénk. Jobbról a hegység lemagasabb csúcsa, a Kakastaréj valóban kakastaréjra emlékeztető kőcsipkéiben gyönyörködhettünk, balról a főgerincre merőleges mellékhátak haragoszöld fenyővel sűrűn teletűzdelt meredek domborulata pompázott. A túloldalon egy darabig még a havat átkozták kocsim kerekei, aztán ismét visz- szatértünk a tavaszba. Leértünk a hegyről, majd széles, dimbes-dombos máramarosi tájon haladtunk tovább. Egyik oldalról a közeli Radnai havasok tömege sötétlett, másikról a Máramarosi havasok ködben kéklő távoli körvonala sejtődött. Egymás után több jellegzetes falun mentünk keresztül. Ha nem lenne az aszfaltút szürke szalagja, akár a századforduló éveiben is érezhetnénk magunkat. Faházak, bocskorok, halinák, piszkos udvarok, szerte kószáló lábasjószág. Ilyenek a falvak, s úgy tűnik, még sokáig ilyenek is maradnak. Sötétedés előtt értünk Máramarosszigetre. A vadászszövetség járási irodájában már vártak bennünket. Az elnök a telefon mellett ült, várta a vadőrök jelentését a medvék tartózkodási helyéről. Nem várt kedves fogadtatásban részesültünk Szigeten. Nemcsak az elnök, hanem megérkezésünk hallatára az irodába sereglő többi vadász is igyekezett ellátni bennünket hasznosabbnál hasznosabb tanácsokkal. És ami még ennél is értékesebb volt, többen szolgálataikat is felajánlották. Különösen értékes volt az egyik helyi vállalat igazgatójának ajánlata, aki megígérte, hogy terepjáró kocsival kiviszi a vadászat színhelyére a két vadőrt és a medvehajtó kutyákat. Szívessége azért volt különösen értékes, mert ily módon egy teljes napot nyertem, mert terepjáró hiányában a vadőröknek nagy kerülővel, vonaton kellett volna utazniuk. Öreg este lett, mire az utolsó jelentés is befutott, mire kiadatott minden szükséges utasítás. Ekkor már régi ismerősöknek, jó cimboráknak tekintettük egymást a hazaiakkal.
