Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (1. Vörösmarty Mihály: Előszó)
hetjük meg a nyomatékrend kifejező hatását (a kiemelt szőtagok a logikai fő- és mellékhangsúlyt jelölik): S az eZsörétült égnek arcain Vad fénnyel a yiZlámok rajzolák le Az ellenséges istenek /zaragját. És folyton folyvást ordított a vész, Mint egy yeszetté öőszült szörnyeteg. Itt az első, végig szabályosan hullámzó sor után a fölgyorsított második szabálytalansága — az, hogy csupán két, alliterációval is nyomósított csúcsa van — rendkívül expresszív. A harmadik sor ismét rendezett Jambusokkal indul, csupán a „haragját“ szóra esik kifejező nyomaték. A negyedikben még ennyi torzulás sincs: végig zökkenő- mentesen, más nyelvi elemektől, rejtett és nyílt betűrímektől, szóismétléstől és lassító spondeuszoktól is nyomósítva lüktet. A sor fogalmaiban kifejezem tartós folyamatot — hangeffektusról van szó! — aligha lehetne tökéletesebb nyelvi zenével kifejezni. Figyeljük meg a sor monoton, sötét 'magánhangzórendjét — é — o — o — o — á — o — i — o — a — é és mássalhangzóit: s — / — ly — t — n — f — ly — v — s — ŕ — r — d — t — tt — v — sz Csupa hangismétlődés az egész sor, különösen ha a rokon mássalhangzópárokat fd — t, v — f) is tekintetbe vesszük. Az ötödik sor sem marad alatta hangzenei kifeje- zőségben a negyediknek — elég, ha utalunk a nyomatékrend expresszív eltolódására a sor első felében, s ha a vesz-, bősz-, szörny- hangcsoportok, illetve a makacsul pattogó t hangok zenei tartalmára gondolunk. A második sor megint úgy hat, mint egy zenei futam, amely két súlyos ritmusú, sötét tömb között cikázik át. A második tétel szörnyű, sötét, expresszionista grafikai lapokat idéző képpel zárul: Amerre járt, irtóztató nyomában Szét szag gat ott népeknek átkai Sóhajtanak fel csonthalmok közöl, Bs a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti. Feltűnő ebben az öt sorban a hangutalások teljes elapadása, a sóhajtott átok különös kontrasztján át a teljes csöndbe és mozdulatlanságba. A világ kiégett, sötét a föld, az ég, korom, csonthegyek, süket és néma pusztulás, halott világ — ilyen a tétel záróképe. Emlékszünk, hogy az első tétel is néma mozdulatlansággal zárult, de arra a még fényes, bár kétértelmű — egyszerre reménykedő és vihar előtti — csöndre a második tétel egyértelmű fekete — halálos — vihar utáni csöndje felel. A harmadik tétel is ezt a síni csöndet exponálja, de már fehérben, a gyász lassú fehérjében: Most tél van és csend és hó és halál. Emlékszünk az első tételváltás abszolút dinamikai kontrasztjára. Itt nesztelen az átmenet, de annál vakítóbb a színek ellentéte, ahogy a sötét nyár, az ősz átlépésével, közvetlenül télbe vált. „A föld megőszült“ — magyarázza egy elcsukló csonka sor, s hosszú lélegzetvétel után lassan, vontatottan, a ritmus biztos mankója után tapogatva folytatja: Nem ftű/szálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén ia világot, embert, A félig istent, /élig óZlatot, EZborzadott a zordon mű felett, És bánatában ősz lett és öreg.
