Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (1. Vörösmarty Mihály: Előszó)
A tétel első sorában a vers elérte az időtengelyt. Mint korábban jeleztük, érzésünk szerint innen kezdett kibomlani, színek és más képzettársulások fonalán, Vörösmarty lelkében a vers. Azt mondtuk, mint egy nagy madár, egy konkrét — elvont — konkrét — elvont fogalomsoron kétszer rúgja föl magát az éltalánosba. Ez a fogantatás szempontjából igaz is lehet, de a vers idő- és térdimenziói szerint, a versnek mint szerves folyamatnak szempontjából vizsgálva a sort, módosul a szerepe. A vers motívumai eddig az egyetemes térben és általános időben vezették figyelmünket, most éri el a valóságos teret és valóságos időt, kétszer érintkezik vele (a íéZben és a Tiőban), illetve halványan — A föld megőszült csonka sorában — harmadszor Is, de ezt (követi a hasonlat, benne az isten, a teremtés, a zordon mű egyetemes világa: a fölhajtó erő, s elég egy tág szárnycsapás, vagy csak egy szárnybontás, hogy a vers újra az egyetemes térben és általános időben lebegjen. Valószínűleg a második és harmadik tétel hangulati kontrasztjával és ennek velejáróival, a színváltással, iramváltással, a fölengedett feszültséggel magyarázható, hogy az új tételben a magas-mély vokálisok aránya mintegy 7 százalékkal a magasak javára fordult: 47 magas hangzó (61,03 %) áll 30 méllyel (38,96 %-kal) szemben. A két csoport különbsége 17, azaz 22,07 % a magasak javára. Egy részletesebb vizsgálatból az is Mderül, hogy a magas hangok gyarapodásából főleg az e — é, az ö — ö és ü — ű hangpárok veszik ki a részüket. Különösen szembetűnő az e és az é szaporasága a tételben, ugyanakkor az a hangok apadása, illetve az 6, az u és az ú teljes hiánya. (Az ó a második tételből is hiányzott!) „Szurok Ä! hó El... Ä! árnyak öble! El... jégtűs gleccser!" — idézzük kissé irányzatosan Arthur Rimbaud szonettjét a magánhangzókról (Tóth Árpád fordításában), s bár tudjuk, hogy a francia költő beleérzései itt nem szerepelhetnek koronatanúként, mégis — az előző tétel fekete istenárnyai és üszökvárosai, a harmadik rész fehér hava és ősz istenfeje s az ebbe belesimuló a, á — e, é kontraszt izgalmas alkotáslélektani eszmekalandokra csábíthatna egy odüsszeuszibb lelket. A ítétel fogalmi anyaga is az első tétel tér- és tárgyi világát mozgatja (föld, ember, isten, világ, állat), csak a dolgok állapota változott (tél, hó, csend, halál). Erre a más minőségi alapra hangolódik át a rész jelzőállománya — (nem) boldog, zordon, ősz, öreg — névszóivá, azaz újra statikussá, mint az első tételben, de már negatív minőséget, vagy még inkább állapotot és ijesztő hangulatot jelölővé, igei állítmányai pedig — megőszült, őszült meg, ősz lett, elborzadott, öreg lett: mennyi szuggesztív hatás az ismétlésekben! — negatív biológiai és lelki folyamatokat kifejezővé. A világ állapota teljes visszájára fordult: a színek vonalán pozitív zöldből és kékből negatív feketén át negatív fehér, a melléknevekén pozitív minőségből és tulajdonságból negatív — agresszív — tulajdonságon át negatív állapot, az igékén pozitív — építő — cselekvésből negatív (romboló) cselekvésen át negatív (elszenvedett) folyamat lett. Még egyszer, még világosabban: a tétel igéi nem cselekvést, hanem folyamatot, mégpedig a pusztulás folyamatát fejezik ki. A jelzők és állítmányok szófaji összetétele ugyanolyan, mint az első tételben volt, vagyis a két mondattani elem ellensúlyban áill, de míg az első tétel világa pozitív volt, itt minden a halál negatív mezejében történik. A világ metamorfózisa hiánytalan. Érdekesen alakul a három tétel ritmusvilága is. Föltételezhető volt, hogy a versen belüli egységek kontrasztja a ritmus változásaiban is tükröződik. Az Elősző elméletileg szinte zökkenéstelenül jambikus, és három sorát kivéve tisztán skandálható. A három szabálytalan sorból kettő — érzésünk szerint nem funkciótlanul — az első tétel végére esik; a sormetszet vízválasztó szerepéről a maga helyén már szó esett, s a váltás drámai értéke kétségtelen. Érdekes azonban, hogy a következő két sorban, ahol a szavak fogalmi jelentése szerint a világegyetem mozgása leáll, a nyomaték- rend teljes aszinkronba kerül a jambikus lejtéssel; azaz a ritmus is eljátssza a megszabott rend fölbomlását és a mozdulatlanságot: Haílottuk a szót. Mélység és magasság Vissz hangozzák azt. S a nagy egyetem Megszűnt /orogni egy pŕZlantatig. Azért is fontos ez, mert az első tételen belül a jambus és a nyomatékrend ilyen teljes aszinkronjával csak ebben a három sorban találkozhatunk.
