Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Farkas István: Májusban szabadultunk
nyékén. Civilek, akiket munkába vittek, szovjet katonák, akik hadifoglyok voltak, franciák, angolok, asszonyok és gyerekek. Lehettünk háirom-négyszázan Is. Kilenc óra felé berobogtak az első szovjet tankok a Semmering felől. Az első tank tetején egy tizenhat éves forma fiú ült, kezében géppisztoly. Elkiálthatta magát, mert csakhamar új fejek jelentek meg, s géppisztolyok fordultak felénk. Néhányan leugráltak a tankokról, és úgy közeledtek felénk. — Ne lőjetek, barátok vagyunk! Német fogságban voltunk! A szovjet katonák megálltak. Aztán elmosolyodtak. — Mi azt gondoltuk, hogy német katonák vagytok, és harcolni akartok ellenünk. No, így minden rendben van. Egy óra múlva már két szovjet katona kíséretében indultunk visszafelé — hazafelé. Amennyire az éhező, lerongyolódott sereg vidám lehetett, vidámak voltunk. Egy Waiz nevű városkában hosszabb pihenőt tartottunk. Egy nagy majorudvarba tereltek bennünket, ahol már mások ás voltak. Itt azonban szuronyos őrök vigyáztak ránk, s nem mozoghattunk szabadon. Nem tudtuk az okát, s csak másnap derült ki, hogy magasabb rangú tiszteket kerestek köztünk. De nem akadtak ilyenre. Tizenegyedikén délután csoportokra osztottak bennünket. Tolmácsok útján közölték, hogy mindenki abba a csoportba álljon, amelyik állam területéhez 1938 szeptember elsején tartozott. így alakult meg a csehszlovákiai repatriánsok csoportja, amellyel aztán június közepéig együtt maradtam, amíg a pozsonyi repatriációs hivatal át nem vett bennünket. Waizban egy szovjet főhadnagyhoz kerültünk, aki két katonával együtt állandóan velünk maradt, hogy letelepülési helyet keressen számunkra, mert át kellett esnünk a négyhetes egészségügyi vesztegzáron. Napokig vándoroltunk, néha negyven-ötven kilométernyi utat tettünk meg egyszerre, s alig engedtek néhány órányi pihenőt. Így kerültünk el gyermekkorom városába, Sopronba is. Aztán megint burgenlandi területre vetődtünk. Két-három óra hosszat pihentünk egy tipikus német faluban. Megkérdeztem az egyik polgárt, milyen község ez, hogy hívták magyarul. — Szabadbáránd — felelte közönyösen. Gondolatban lenéztem a völgybe, ott kell feküdnie másik gyermekkori lakóhelyemnek, Felsőpulyiának, amely az első világháború után Burgenlandhoz került. Tovább, tovább, itt sincs számunkra hely. Felsőőrön, a vásártéren megálltunk. Az egyik ruszin társunk belázasodott, kórházba kellett volna vinni őt. Senki sem vállalkozott arra, hogy kórházba vigye az idegen katonát. Félő volt, hogy aki eltávozik, kis idő múlva már hűlt helyét lelheti csoportjának. Végül én vállaltam a dolgot. A fiú húsz-huszonkét éves lehetett. Rám támaszkodott, s én betámogattam a kórházba, ahol egy szovjet őrnagyi rangú orvosnő fogadott. Megköszönte, hogy a beteget elkísértem, s adott egy noteszlapra írt cédulát, amelyen igazolta, hogy 1945. május 14-én egy ruszin katonát kísértem a kórházba. Másnap Körmenden kötöttünk ki, harmadnapra megérkeztünk kijelölt táborhelyünkre. Figyelmesen nézegettük a környéket, olvastuk a falu tábláját: Gasztony, szentgotthárdi járás. Itt lesz tehát a lakóhelyünk, míg az egészségügyi vesztegzár véget nem ér. Igazi május köszöntött a világra. Lejártunk a patakhoz fürödni, aztán a réten napoz- gattunk. Egy Rimaszombat környéki fiatal tanító szinte „apjának“ fogadott, úgy ragaszkodott hozzám. Heten-nyolcan feküdtünk egy szobában, középen Gyula trónolt, aki minden reggel azzal kezdte a napot, hogy feljajdult: — Drága, édes szép feleségem, drága gyermekeim, hol vagytok? Aztán rázendített megszokott nótájára: „Nyáron vályogot vetek . . .“ Minden reggel megjelent egy jól megtermett ukrán egészségügyi nővér, aki te'tű- vizsgálatot tartott. Mivel tudtam, hogy vannak kényelmes bajtársaim, akik nem sokat törődnek egy-két bogárral, már a kapuban vártam őt, kezemben egy szál rózsával, mondván: — Rózsát a legszebb rózsának. Bájos mosollyal jutalmazta, és csak felületesen vizsgált. A negyedik héten — már bent jártunk a júniusban — a csehszlovákiai repatrián- sokat összegyűjtötték, hogy útnak indítsák őket hazafelé. Az utolsó egészségügyi
