Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Zýka, Jaroslav: A vándor
elmosolyodott, Intett a zátonyon, a Dávid mögött álló Raorinak, aztán belevetette mag az áttetsző vízbe. David Pearson nyugtalanul összerándult, amikor észrevette, hogy Jim Finnlí szinte alig láthatóan, beleütötte magát egy korallnyúlványba. Figyelmesen hajolt a fi szín fölé, s feszülten figyelte a lebarnult karok szabályos tempóját. Aztán meglát Raorit, amint izgatottan mutat az úszó alak mögötti rózsaszínű vérfelhőcskére, s r hány sötét árnyékra a tengerfelszín alatt. Az egyik csendben és észrevétlenül köze tett az úszó férfi felé. David Pearson fölemelte napbarnított karját, melyben hosszú karcsú lándzsát tartc s a másodperc egy töredékéig az alkalomról elmélkedett, amely az embernek az él ben csak egyszer adatik meg. Aztán döntött, s megfeszítette a karját. Tudta, ho Jim Finnley még nem vette észre a közelítő veszélyt. Tudta, hogy úszás közben n< az úttól, hanem a jövendőtől fél. Aztán erélyesen elhajította a lándzsát. Tekinte elfordította, de bizonyos volt benne, hogy találata pontos és fájdalommentes, s ho ő maga élt az alkalommal, amely az életben csak egyszer adatik meg. Raorira tekintett, s egyetértést olvasott ki a szeméből. — Későre jár — mondta a szigetlakók nyelvén —, eltesszük magunkat holnap Ne ébressz fel, ha holnap megérkezik a hajó. Nem akarok beszélni abból a világi jött emberekkel. Se magamról, se semmi másról — fordult meg, s könnyedén lépd pálmalevelekkel fedett lakhelye felé. A háromkerekű motoros samlor sovány sofőrje megállt, s az épület első emele látható kivilágított feliratra mutatott. — Niagara Hotel — mondta az r-t 1-nek ejtve. Mike Farell néhány pénzdarabot vett ki elázott táskájából, fizetett, aztán kilép a kocsiból. Kiegyenesítette a derekát, átszellőztette az ingét, amely még a késő e órákban is a testéhez tapadt, és megtörölte izzadt homlokát. A Niagara Hotel : iratára tekintett — alatta még néhány sávon helyi nyelvű felirat volt látható —, s lépett a kis szálloda halijába. A mennyezeten hangtalanul pörgött néhány ventillátor, balra, az átlátszó függi mögött vagy négy, gramofonzenére táncoló párt lehetett látni, a bal sarokban hár leány ült rövid, színes selyemruhában, s érdeklődéssel és várakozással tekintet az újonnan jött vendégre. A tompán megvilágított hallban jobb felől hajion; közeledett a mosolygó tulajdonos. — Isten hozta, uram. Szobát parancsol, uram? Első osztályú, tökéletesen hű szobáink vannak, mérsékelt áron, s kitűnő szakácsunk, ha vacsorázni óhajt. Az éttei itt van a szomszédban, s vendéglátóink első osztályú lányok... — O’Conor úr... O’Connor urat keresem — szakította félbe a bőbeszédű tulajdor Mike Farell. — Itt lakik. Idehaza van? — Ö. O’Connor úr, természetesen, a szobájában van. A tizenkettes számú szc Telefonálni óhajt, vagy bejelentsem önt? — Nem, köszönöm... — tehát a tizenkettes számú — ismételte kurtán Mike, s fi lag körülpillantva, gyors léptekkel átment a kis szállodai halion, és az alacs lépcsőn felszaladt az első emeletre. A szűk folyosó végén megtalálta a tizenkettes számú szobát. A helyiségben homály volt, csak a faragott korlátú faerkélyen égett egy lámpa, két, egymá: a vándor
