Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Chmel, Rudolf: Adalék a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásához (Befejezés)
Rudolf Chmel (Befejezés) A szlovák irodalom magyar befogadója viszonylag a szlovákétól eltérő helyzetben volt. A szlovák irodalmat egészen az államfordulatig lényegében „kisebbségi“, megtűrt, sok esetben alacsonyrendűbb irodalomként kezelte, vagy — ugyancsak gyakran — egyszerűen nem vette tudomásul. Kivételt csupán néhány olyan szerző képez, aki propagálta a szlovák irodalmat. Az államfordulat utáni hungarocentrikus koncepciók hatására szó sem volt objektív értékelésmódról. Ha ebben az időben csehszlovákiai magyar kisebbségiek tájékoztatták a szlovák kulturális közvéleményt a magyar irodalomról, akkor az államfordulat előtti helyzet részben analógnak, részben sajátosnak is mondható: a szlovák irodalom magyar fogadtatását jelentős mértékben szlovák szerzők (Haan, Bachát, Miikin, Kvacala, Czambel, Skultéty) is segítették. Ezzel a kettős polaritásukkal bizonyos értelemben semleges pozíciót foglalnak el. Itt a szlovák irodalomnak nem közvetlen befogadásáról van szó: az említett szerzők többé-kevésbé magyar pozíciókba stilizálódtak át, s a befogadó irodalomra gyakorolt hatásuk folytán inkább a magyar irodalomba illeszkednek. A magyar olvasóközönség különben Is csak szórványosan ismerkedett a szláv irodalmakkal, hisz például az Egyetemes Philológiai Közlöny, ez a jelentős tudományos folyóirat (indulási éve 1877) teljes 66 évfolyamon keresztül nem figyelte sem az orosz, sem a cseh irodalmat. A szlováknak 6, a jugoszlávnak 5, a lengyelnek 4 tanulmányt szentelt. A magyar szlavisztika túlnyomórészt nyelvtudományi, s csak kis mértékben volt irodalomtörténeti irányú. Az egyoldalú tájékozódás következményei máig érezhetők.25 A magyar irodalomkritika és az a szűkebb olvasóréteg, amely a szlovák irodalmat eredetiben — s még kisebb részt fordításban — olvasta (bár számuk aránytalanul kisebb volt, mint a magyar irodalom szlovák olvasóié) többé-kevésbé szintén a szerzőt nézte, kevésbé a művet, a műfajt. Túlnyomó többségben „vitatott“ szerzők estek latba, s az igazi értékeket, sőt az ismerkedést véletlenszerű körülmények (személyes kapcsolatok stb.) dobták felszínre. A XIX. század első felében, a magyar reformkor, klasszicizmus, romantika korszakában és a kritikai realizmus kezdeteikor (1849-ig) a magyar irodalom szlovák irodalmi érdeklődése elsősorban Ján Kollár felé fordult. Ez a figyelem nem a problematika egészét érintette. Főleg olyan — Kollárral kapcsolatos — tényekre esett nyomaték, mint a szláv kölcsönösségi gondolat hirdetése (a „szláv népek apostolaként“ emlegették), nemzeti jogok védelmezője, lelkész és igehirdető, népdalgyűjtő. Költészetéről a magyar olvasó szinte semmit sem tudott meg, annak ellenére, hogy Slávy dcérá- járól Thaisz András már 1827-ben mint nagyhírű versremekről beszélt. Kollár sűrűn került ellentétbe és vitákba a magyar reformkor képviselőivel (Mednyánszky A., Horváth István stb.). Annyira központi alakja volt a szláv mozgalomnak, hogy a magyar sajtó nem kerülhette meg, többnyire negatív értelemben nyilatkozott róla, gyakran 25 Vö. Sziklay László: A szláv népek irodalma és irodalomtudománya a „Filológiai Közlönyében és az „Irodalmi Figyelődben. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei. IX. köt. 5—6. szám. 439, 442. adalék a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásához
