Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Zýka, Jaroslav: Csak egyetlen lehetőség

hangzók váltakozására. Talán ezért is ilyen dallamosak az itteni dialektusok. Járt már valaha ezeken a szigeteken?

Jim Finnley egy másodpercre a lebarnult férfi kék szemébe pillantott.

— Azelőtt soha, csak most, nem igen ismerem — mondta könnyedén.

— Vagy ötvenen élünk itt, én vagyok az egyedüli... nem innen való. Raori a családjával él itt, s van még néhány család. Ott áll a kunyhóm, azt már ismeri — mutatott egy zöld levelekkel fedett, fából épült házikó irányába. — Féléves elmaradottságban élek itt, rádióm nincs, az újságokat hathónapos késéssel kapom meg, amikor a szigetek körüli útján itt is megáll a hajó — tette hozzá.

— Hogy került ide? — kérdezte Jim Finnley, amikor a kunyhóhoz értek, s letelepedtek az ajtó előtti fapadokra.

A napbarnított férfi kisimította homlokából világosszőke haját, s egy kis időre abbahagyta a halsütés előkészületeit.

— Én ide nem kerültem, tudatosan jöttem ide. Ez itt az én szigetem, minden pénzemet, ami volt, erre költöttem, pontosabban mondva, valamivel kevesebbet, mert az ügynök, minthogy egyszerre fizettem le az egészet, olcsóbban adta. Ez a sziget különben nem végérvényesen az enyém, csupán kilencvenkilenc évre szól a bérlet — mondta, s belevágta kését a hal gyomrába, majd hevesen kirántott^.

Minden pénzünket odaadni egy szigetért, ez rengeteg sok... — vélte habozva Jim Finnley.

— Lehet, hogy sok egy szigetért — bólintott David Pearson, befejezve a halak előkészítését, s a homokon heverő kövek között szítani kezdte a tüzet. — De nem sok a boldogságért. És én csak itt tudtam meg, mit is jelent élni — combjához törölte a kést, aztán visszahelyezte az egyszerű bőrtokba, amely erős fonálból sodort zsinegen függött az oldalán. — Öt év óta élek itt, negyvenéves múltam, amikor idejöttem. Akkor azt hittem, hogy nincs a világon semmi, ami rám még várna. A bátyám halála után eladtam mindenemet. Üzlettársak voltunk, teljesen véletlenül, de sikeresen kezdtük a vállalkozásunkat húsz évvel ezelőtt, s hála főként a fivéremnek, nagyszerűen ment az üzlet.

— Hogyan gondolta azt, hogy nem várja önt többé semmi a világon? — kérdezte Jim Finnley.

— Lehet, hogy nem fejeztem ki magam egészen pontosan. Inkább nagyon is, állandóan vártam valamire, s nem tudtam, hogy mire. Mindenem megvolt, s valójában nem volt semmim. Tudja, úgy éreztem, hogy körülöttem üresség van, s mintha bennem is üresség volna.

— Családja volt? — szakította félbe a másik.

— Volt... pontosan szólva, háromszor próbáltam családot teremteni, de soha nem jött ki a lépés, így hát tulajdonképpen nem is volt családom ... de hozzátartozik az igazsághoz, hogy én végül nem is ebben próbáltam megoldást találni. Nem tudom, hogy magyarázzam meg... Szüntelenül nagy városokban éltem, milliós városokban, s ott talán még inkább rá kellett hogy ébredjek, milyen könnyen válik az egyén magányossá az emberek óriási tömegében.

— Ez bizonyára rossz érzés — bólintott Jim Finnley —, de még rosszabb az, amikor az embernek kényszerű magányban kell élnie.

— Igen — helyeselt David Pearson —, ez véglet. Amiről pedig én beszéltem, az paradoxon. Tudja, én sokszor elképzeltem, hogy milyen gyönyörű lenne, ha az embernek két élete volna, s abban a másik életében beteljesülnének az elképzelései, amelyek után vágyakozik. Az persze egy másik kérdés, hogy valójában mi után is vágyakozik az ember. Én, önmagam számára abszolút szabadságnak neveztem, meg a lélek és gondolat békéjének vagy minek, de egyáltalán nem tudtam, hogy milyen is lehet az valójában. Egyszer aztán, üzleti ügyben, idevetődtem a szigetekre, pontosabban a fő szigetre. Engedtem a rábeszélésnek, hogy — csupán az érdekesség kedvéért — kievezzünk egy kis, fából vájt csónakon, amit különben ismerhet is, általában ezt használják itt, bója van az oldalában, hogy megtartsa az egyensúlyt. A csónak orrában a szigetbeli fiatalemberek egyike állt lándzsával, figyelte a halakat a mélyben. Feszülten figyelt, minden pillanatban készen arra, hogy elvesse a lándzsát, én meg egyszerre csak valami különleges, szinte animális erőt kezdtem észlelni a testében s az izmaiban, olyan ősi erőt, melyet bennünk már elnyomott a civilizáció, vagy amelyről már elfeledkeztünk. Aztán elhajította a lándzsát, s amikor az felmerült a vízből, rajta