Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Zýka, Jaroslav: Csak egyetlen lehetőség

I

volt a hal. A férfi halastól kirántotta a lándzsát, majd hirtelen ő is belevetette magát a tengerbe, alámerült, a víz örvényleni kezdett körülötte, mint mikor valaki csatázik odalenn, aztán mikor visszaúszott a csónakhoz, egy tengeri teknőst vonszolt maga után. Közösen cipeltük a csónakba, ő rám mosolygott, s a tengerre mutatott. Valamit mondott a maga nyelvén, széttárva a karját, mintha át akarta volna fogni az egész láthatárt. Én meg egyszerre csak nem bírtam tovább, felmásztam mellé a csónak orrába, egyik kezemmel az árboc vékony kötelébe fogóztam, másik kezemet a nap felé nyújtottam, kiabálni kezdtem valami értelmetlenséget az anyanyelvemen, s tudatára ébredtem annak, hogy vagyok, és tudom, hogy vagyok. Amikor partot értünk, egyszerre vetettük magunkat a hullámokba, s hagytuk, hogy sodorjon bennünket az ár, s egyáltalán nem vettünk tudomást arról, hogy különböző nyelveken beszélünk, hogy különbözik a bőrünk színe, mert ami összekötött minket, az az ősi erő volt, amely az emberség érzésének felkeltője bennünk. Másnap hozzáláttam a szükséges intéznivalókhoz, hogy eladjam a vállalatot a részvényeimmel együtt, s megvegyem ezt a szigetet. Minden ismerősöm meg volt s mindmáig meg is van győződve arról, hogy bolond vagyok. Nem tudják, vagy nem képesek megérteni, vagy még inkább, nem merik beismerni, hogy ilyen lehetőséget egyszer talál az ember az életben, s hogy az élet talán nem is nyújt több ilyet. Ha az ember elhatározza magát, egyszer s mindenkorra kell, hogy határozzon — ismét kihúzta tokjából a kést, s hirtelen mozdulattal levágta a hal fejét, s a többi részét a serpenyőbe dobta. A kés éle halkan a serpenyő aljához csendült, s az olaj felsistergett, mikor David Pearson a serpenyőt a tűz közepére tolta, s a hal fejét a maradékokhoz vetette. — Az embernek döntenie kell — tette még hozzá —, senki nem hagyhatja önnönmaga egyik részét a múltban, vagy egyszerre számolunk fel mindent, vagy belenyugszunk abba, hogy semmit sem lehet újrakezdeni.

— ön ennek megtalálta a módját — állapította meg Jim Finnley, és feltűzött egy sült halat a kihegyezett bambuszvégre.

— így van — mondta David Pearson —, azért, mert ismertem, s azért, mert akartam. Ide nézzen — mondta, s kissé oldalt lépett. Fölemelte a földről egy korallzátony letörött, súlyos darabját, s könnyedén dobálta egyik kezéből a másikba a feje fölött. Aztán néhány méternyi távolságra eldobta.

— Figyelte? Amikor idekerültem, ezt a koralldarabot két kézzel is alig bírtam megemelni.

— Maga semmit nem kérdez tőlem — mondta egy idő múlva Ji'm Finnley. A hal gerincét szálkázta, s krumplihoz hasonló gyümölcsöt harapott hozzá.

— Minek? Nem kell az itt. Mellesleg, Raori s a többiek nem tudják, hogy a sziget az én tulajdonom, s erre nincs is szükség. Most pedig eltesszük magunkat holnapra. Whiskyt már nem kap, se ma, se máskor, csupán előre nem látott körülményekre tartogatom, a hajó hagy itt minden alkalommal néhány üveget az újságokkal együtt. Ha nem tud elaludni azonnal, reggel felé bizonyosan elalszik. Kígyók nincsenek itt, se mérges százlábúak, a gyíkokat meg majd megszokja, azok nem ártalmasak. Az ágya a mellékszobában van, menjen előre, én megvárom, amíg a tűz kihuny.

Másnap a két férfi együtt ment sétára a szigeten. S ugyanígy történt a következő napokban és hetekben is, amikor alig volt többé különbség bőrük színe között, s amikor Jim Finnley felemelt, könyökben kissé meghajtott karral a sziget hagyományos köszönésformáját gyakorolta, ha Raorival vagy más szigetlakokkal találkozott. S ő is hosszú, karcsú, hegyes lándzsát hordott a kezében, s megtanulta úgy a vízbe vetni, hogy az helyes szögben hasítsa a naptól forró levegőt s az áttetsző felszínt.

— David — mondta egy este, miután kiitta héjából a kókusztejet —, én embert öltem.

A világosszőke férfi nyugodtan nézett társára, aztán a tenger fölötti horizont felé fordította tekintetét.

— Én embert öltem. Itt történt a szigeteken, harmincévi fogságra ítéltek, s itt raboskodtam a közelben, a fő szigeten. Két évet töltöttem ott — folytatta Jim Finnley.

— Tudom — mondta nyugodtan David Pearson. — Olvastam az újságban. Ott volt a fényképe is. Félesztendős késéssel olvastam róla. Lehet, hogy figyelmesebben olvasom az újságokat, mint amikor még ott, abban a világban éltem — s a horizont felé intett —, mindig törtem a fejem rajta, hogyan tudott idáig elúszni.