Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Zýka, Jaroslav: Csak egyetlen lehetőség

a szigetbeli férfiak hasonló ficamait. Csodálkozom különben, hogy megúszta ennyivel ezt a partraszállást.

Jim Finnley kissé még mindig ködösen vette tudomásul, hogy a szürkületben ugyanazt az arcot látja, amely a parton hajolt föléje, melynek lapos orrsövényén néhány hosszú, kifehérített csont himbálózott. Az arcon most mosoly terült szét, s szabályos fogak fehérétől ragyogott. Ügy tetszet, megelégedéssel hallgatja a sziget nyelvének dallamos szavait, melyek a helyiség másik sarkából hangzottak fel, s egy pillanatra felváltották a Finnley nyelvén elhangzó szavakat.

— Én David Pearson vagyok, s akire éppen néz, az Raori. Örülök, hogy már jobban érzi magát.

Jim Finnley némi nehézségek árán megfordult, s a helyiség másik sarkában felismerte egy fehér, nagyon lebarnult, világosszőke, borotvált arcú férfi alakját.

— Jim Finnley — felelt kurtán, s fáradtan hullott vissza ismét eredeti helyzetébe.

— Voltaképpen itt nincs valami nagy fontossága a neveknek — válaszolta a világosszőke férfi. — Siet vissza a civilizációba?

— Egyáltalán nem sietek — mondta a bekötött vállú.

— Nagyon helyes — bólintott a másik —, hiszen csak pillanatnyi kételyeim voltak, de igy minden rendben van. Tudja, a legközelebbi hajó hat hónap múlva jön, egészen pontosan, úgy egypár nappal a hat hónap eltelte előtt. Ez itt whisky — nyújtott barna kezével egy üveget —, ha ezt egyszerre kiissza, aludni fog legalább reggelig, s később •majd elbeszélgetünk. Rengeteg időnk van.

Jim Finnley elvette az üveget, gyors kortyokban kiitta, hanyatt feküdt, aztán hamarosan elaludt.

Másnap a tengerparton ébredt, az öböl felett, egy kőnek támaszkodva.

— Raori hozta ide önt. Hogy érzi magát?

Jim Finnley felnyitotta a szemét, aztán görcsösen ismét lecsukta. Ügy érezte, mintha termeszek szurkálnák a fejét.

— A napfény ... — mondta, s homlokára tette a kezét.

— Próbálkozzon a másik kezével — tanácsolta David Pearson. — Igen, így jó lesz. A válla még sajogni fog néhány napig. A feje a whiskytől fáj. Ma csak egy fél órát marad a napon. Aztán naponta egy-egy órát, egy hét múltán lehámlik a bőre, aztán már örömest kibírja megszakítás nélkül. Halászni megyek, később majd megállók önért.

Jim Finnley félálomban maradt, míg meg nem hallotta a köveken csattogó lábak hangját. Fejét a hangok irányába fordította. Már nem fájt annyira. Egészen felnyitotta a szemét, s észrevette az érkező David Pearsont. David mosolygott, s mélyeket lélegzett. Oldalán csupán egy keskeny, élénk színű anyagból készült öv volt. Lesült bőrén a tengervíz cseppjei fénylettek. Jobb kezében könnyű, hosszú lándzsa, bal kezében pálmalevelekből font, halakkal teli kosár.

— Nos — kérdezte —, jobban érzi magát?

Jim Finnley felállt, s kissé támolyogva tett néhány lépést, míg meg nem találta egyensúlyát.

— Ügy érzem, nem vagyok eléggé hozzászokva a napfényhez, s whiskyt sem ittam az utóbbi időben, ez az oka az egésznek. Szeret halászni?

— Nem. Nem szeretek gyilkolni. Csak ha táplálékra van szükségem, akkor halászok. Néhány halat azonnal elkészítünk, a többit megszárítjuk a homokban, aztán a napon. Csak lándzsával halászok. Erre Raori tanított. Errefelé senki sem halászik hálóval, az olyan, mintha tőrt állítana, se csalétekkel, az afféle csalárdság. A lándzsa, az a nyílt támadás, s nem is olyan alattomos dolog.

— De mégiscsak gyilkosság — jegyezte meg Jim Finnley, s megsimogatta az első égéstől fokozatosan vörösödni kezdő meztelen vállát. David Pearson figyelmesen nézett Finnleyre.

— Erről alkalmasint tárgyalhatunk még... de nem csodálatos, mit szól a tengerhez? — úgy tárta szét a karját, mintha át akarná ölelni a láthatárt.

— Olyannak látom, mintha eleven lény volna, ősrégi regékből itt maradt óriáslény. A parton üldögélve úgy érzem, ezer karja van, s pillanatonként nyújtja, tolja felém mindegyiket. Este pedig, mint az eleven beszéd. Különös dolog ez, a hullámok parthoz csapódása. S a közöttük levő szünet a sziget nyelvjárásaira emelékeztet... magán