Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Bereck József: A negyed kilenc jegyében (novella)
Te még bizonyára nem próbáltad, de nagyon jó sötétben járni a falut. Tökéletesen egyedül vagy, de társadul szegődnek az éjszaka neszei, halk, váratlan reccsenésével bátortalanul üdvözöl egy-egy kerítés, 9 ia magasabb házak megcirógatnak árnyékukkal. Csak éjszaka erezheted igazán, hogy tiéd a falu; csendes belenyugvással kitárulkozik előtted, és a leghűbben bizonyítja a csendet, a nyugalmat és magadat. Kár, hogy az emberek nem kószálnak éjjel a faluban. Csak az éjjeliőr. Neki viszont béna a fél karja. Az éjszaka folyamán a tizediket, ti-zen-egy-e-di-ket és ti... zen ... két... te ... di... két már alig bírja rákondítani kalapácsával az állami gazdaság udvarán függő méternyi vasúti sínre. Igaz, amit az emberek beszélnek róla: mindenütt ott van. Félúton találkoztam vele. „Hová, gyerek, ilyen későn?“ Tehát már rég megállt az óra. Olyan volt a hangja, mint általában az éjjeliőröké. „Az apámért. Borjazik a tehén.“ Féltem, a sötétben is észreveszi, hogy füllentek. „Az apád most éppen játszik. Nem ér rá. Gyere, majd én segítek.“ Gyerek-őszintén mondta. „Már megborjazott.“ Ha nem is hord lámpást biztosan lát a sötétben is, mint a macska. „Nem baj, megnézem.“ Hogyan rázhatnám le? „Nem kell, már lenyalta.“ Természetesnek vette. „Ha lenyalta, akkor jó!“ Barátságosan otthagyott. „Ha lenyalta, akkor jó...“ Még vagy kétszer eldörmögte, aztán már a csoszogását sem hallottam. Igaza volt, a zenekar éppen játszott. Egy pillanatig arra gondoltam: apám többször kijelentette egy-egy mulatság után (nem hiszem, hogy irigységből), hogy Náci, a prímás néha olyan hamisan játszik, hogy az egyenesen kikészíti a többieket. Megfeszített figyelemmel füleltem az útról, aztán bosszankodva közelebb osontam; bántott, hogy nem tudtam megállapítani, hamisan játszik-e a Náci. Talán igaza volt anyámnak, mikor botfülűnek nevezett. Az arasznyira nyitott ajtóhoz kellett lopakodnom, ha valamit látni akartam, mert a magas, kicsi ablakokig nem értem fel. A fény is gyéren szűrődött ki rajtuk. Úgy látszik, erről a vöröskeresztesek a tisztításnál megfeledkeztek. Amint az ajtóhoz értem, félénk, húzódozó tekintetemet rögtön beszippantotta az örvénylő benti kavargás. Be a jámboran az ajtó elé hulló hópelyheket is. Elsőnek anyámat pillantottam meg, pedig a magtár zsúfolásig volt táncoló párokkal. Abban a pillanatban senkit sem ismertem föl, csak az anyámat láttam. Táncolt. Nem tudtam a tekintetemet levenni róla. Álmomban se gondoltam volna, hogy olyan fiatal és szép. Magamban akaratlanul megbocsátottam neki a kora esti tükörkoptatást. Ott, az ajtó előtt értettem meg, hogy még joga van hozzá. Sokszori igazságtalanságaimra gondoltam, s azok kemény gombócként dagadni kezdtek a torkomban. Csodálatosan táncolt az anyám. Laza barna haja soha-nemlátott módon röpdösött a piros, sárga és kék krepp-papírból vágott szalagok között; minden dobantása után feljajdult a viaszsárga padló, pedig nekem úgy tetszett, hogy a lába nem is éri a földet. Ma éjszaka könyörtelenül agyontapossák a padlót, gondoltam, mert láttam, hogy a táncolok dob- bantásaira egyenletesen leheli ki porlelkét. Aztán a férfit is megnéztem, akivel anyám táncolt. Csak látogatóba jött valakihez a farsangra. Valamikor a faluban lakott, apja halála után Kiss Jenő kocsmájában és Madban, az Eleknél elmulatott húsz magyar holdat, aztán elment világot látni. Olyan embernek látszott, aki mindenhol otthonra talál. Mindenki Misicnek szólította, de tudtam, az csak a csúfneve. Nem érdekelt különösebben, de mérges voltam, hogy olyan jól tud táncolni. Fehér, nagy fogait kivillantva, szinte beleharapott a magtár verejtéktől, dohos portól és cigarettafüsttől sáros levegőjébe, amikor a zenekar gyorscsár- dásba’kezdett. Egymásba kapaszkodtak anyámmal, kirúgták maguk alól a sárga deszkapadlót, és búgócsigaként őrült forgásba kezdtek... Elszorult a torkom. Bedugtam fejemet az arasznyi résen, és a zenekar felé tekintettem: apám homlokán csillogott a verejték, egy pillanatra elengedte kicsi hangszerét, egy pohár vörös borért nyúlt, sűrű kortyokban ivott, é9 újra elkapta a harmonikát... Egy szemembe hulló hivatlan, kövér hópehely kicsordította a könnyeimet. Minden elmosódott a szemem előtt; köny- nyeim — érzékeny üvegprizmaként — éles, bántó színekre bontották a ficánkoló táncosok barna tömegét. Szédülés fogott el; az ajtófélfába kapaszkodtam. Nem i9 tudatosítottam rögtön, mikor hallgatott el a zene. Bent a teremben feloldódott a féktelen kavargás, gomolygás, és imbolygó alakok közeledtek az ajtó felé. Gyorsan a magtár sarka mögé rejtőztem. Feszülten hallgattam a hó szelíd csikorgását 318
