Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Bereck József: A negyed kilenc jegyében (novella)
néhány láb tétova lépte nyomán. Két férfi a közvetlen közelemben állt meg. „Dani, ide figyelj, Dani, azt mondom neked, hogy... érted, engem már nem érdekel! Érted? Nem ér-de-kel!“ Vizelé9 közben kezével a magtár falának támaszkodott, mert gyenge lábon állt: n ikarja könyökben meg-megcsuklott. „Ilyet még a világ nem látott! De megszököm attól a dögtől, megszököm, elmegyek, kész! Ez így tovább nem mehet. Nem! Hát ki látott már ilyet, amíg rá nem fekszem, nem enged el...“ Sűrű csuklás fogta el. Miután alábbhagyott a görcsös rángatózása, kimerültén piihegett. „Érted? Nincs egy... egy icipici, egy mákszemnyi nyugodt vackom abban a rohadt nagy ágyban. Egyszerűen elkap és húz, húz, húz maga fölé...“ Dani felvisított. „Egyszer kitépi, bizony isten kitépi...“ Dani féktelen visongása öblös hahotába csapott át. Rá akart gyújtani, de kiröhögte szájából a cigarettát. „Mit röhögsz?“ Értetlenül nézett nevetéstől fuldokló barátjára, miközben nadrágját gombolgatva kitántorgott az ajtón kiszűrődő sárga fény udvarába. Megrémültem, hogy észrevesz. A falhoz lapultam. Szerettem volna egyszerűen eltűnni, semmivé válni. A kezem megcsúszott valami nyálkás nedvességen. A fal le volt öklendezve. Tovább nem bírtam. Nem törődve a két részeg bamba csodálkozásával, kirohantam az utcára. Valamit utánam kurjantottak, de nem értettem. Teljesen kifulladva érkeztem haza. Már az ágyban voltam, amikor nagy bosszúságomra eszembe jutott a mulasztásom: a mestergerendát nem néztem meg figyelmesen. Sőt, a magtár arasznyira nyitott ajtaja előtt álldogálva, nem is gondoltam rá. A féktelen dáridó, az anyámmal kapcsolatos kényszerű felismerés teljesen elvonta róla a figyelmemet. Még útban a magtár felé, mielőtt az éjjeliőrrel találkoztam volna, elhatároztam, hogy élve az alkalommal, most alaposan szemügyre veszem a régi gazdasági épület szilárd mestergerendáját. Nem, nem kizárólag azért indultam el hazulról, de a csöndes hóesésben hirtelen eszembe jutott, hogy Szidónia néni éppen azon a gerendán végezte, igen, éppen abban a magtárban, lényegében vártan, de azért mindenki számára megdöbbentően, hiszen ugyanott, ugyanarra a gerendára akasztotta fel magát szabályos időközökben előtte a két derék fivére is. A falu föllélegzett. Sok, jóslásában megbizonyosult, foghíjas öregasszony szorgalmasabban kezdte koptatni a templom küszöbét. Nagyvonalú elégtételben részesültek, mert igaz, hogy az isten büntető ostora nem az apán, a vétkesen csattant, de annál tökéletesebben és valóban Istenhez méltón, a gyermekein. Csak néhány ember akadt a faluban, aki közönyösen legyintve megjegyezte: Hülyeség; vagy az óvatosabbak: Ami késik, nem múlik ... Anyám valódi rémhistóriának is beillő részletességgel szokta elmondani az esetet a hosszú téli estéken. Minden télen legalább háromszor, de néha többször is. Mindnyájan tudtuk már fejből az egészet, a szomorú, az érthetetlen és sok részletében misztikus történet legapróbb mozzanatait, és megfigyeltem, hogy anyámat mindig akkor fogta el a mesélési láz, amikor valaki véletlenül kiejtette a „pap“ szót. Nem tudom, milyen gondolatkapcsolatokat váltott ki nála ez a szócska, de anyámat ismerve, tisztán arra a mechanikus párhuzamra gondolok, hogy Erazémius bácsi fiatal korában papnak készült, de közvetlenül a fölszentelés előtt visszalépett. Érdekes módon még sose volt alkalmam a magtárban járni, s bosszantott, hogy elszalasztottam a kínálkozó lehetőséget. Vádoltam magamat a könnyelműségemért, s féltem, hogy furcsa bűntudatom egészen reggelig ébren tart. Hogy megnyugodjak, újabb lehetőségeken törtem a fejem, de hasztalan. Tehetetlenségemben végül is elhatároztam, hogy mihelyt anyámék megérkeznek, vádolón megkérdem tőlük: a borgőzös éjszaka folyamán gondoltak-e arra, hogy Szidónia néni és két fivére valami fekete kényszertől ösztönözve éppen a kék, piro9 és sárga szalagokkal feldíszített mestergerendára menekült annak idején. Megkérdem; külön az apámtól, külön az anyámtól. A nővéremtől hiába kérdezném, ha ott volt az alistáli fiú, és különben se láttam a táncolok között. Persze, tudtam előre: bármit is válaszolnak majd, nem fog kellően kárpótolni a mulasztásomért. Tekintetemet a falióra mozdulatlan mutatóira szegezve, megpróbáltam elaludni. Nem sikerült. Tudtam, hogy nem sikerülhet, de képtelen voltam máshova nézni. Úgy tűnt föl, mintha egy döglött madár lógna a falon. Lerúgtam magamról a paplant, az ágyról egyenesen az asztalra léptem, s a parányi rézkulccsal felhúztam az órát. Miután a nagymutatót néhányszor körbetekertem a számlapon, hirtelen megijedtem: nem 319
