Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Bereck József: A negyed kilenc jegyében (novella)
bánomsokvétkemetszentfiadnakvére mossamegkegyesenszívemetfehérre ... Egyszer fogadni akartam az anyámmal, hogy visszafelé is elmondom, de felpofozott. Az ágyból még idegenebbnek tűnt föl a készülődésük. Apám már ideges volt, mert tudta, hogy a zenészeknek Időben ott kell lenniök. Tudta ezt az anyám és a nővérem is, mert amit olyan aprólékos figyelemmel és Izgalommal kezdtek el és csináltak egész este, azt a végén összecsapták, és sebbel-lobbal távoztak. Még a szokásos intelmekről is megfeledkeztek. Csalódottságot éreztem. Csodálkoztam magamon, hogy sajnálom a figyelmeztetések elmaradását. Tudod, gyakori ellenkezéseim ellenére az intelmeknek nagy jelentőséget tulajdonítottam. Meggyőztek valami furcsa dologról, de hogy miről, azt sose próbáltam meghatározni. Amikor becsapódott mögöttük az utcakapu, kínzó szomorúság fogott el. A paplan malomkőként nehezedett rám. Talán olvasnom kellene, gondoltam, de nem nyúltam a könyv után. Még meg sem érkezhettek az elviselhetővé alakított gabonaraktárba, amikor kiugrottam az ágyból, megkerestem a mindenszentekről megmaradt gyertyákat. A kredenc egyik fiókjában két mécsest is találtam. Faggyút csepegtetve az asztal lapjára, a pereme mentén körbeállítottam az arasznyi hosszú gyertyákat. Elővettem a hajós fiától kapott hosszú cigarettát, és törökülésben, pucéran, az asztal közepére telepedtem. Rágyújtottam, majd sorjában a gyertyákat és a mécseseket is meggyújtottam magam körül. Elégedetten szemléltem riadtan lobogó árnyékomat a falon. Pöfékelő istennek éreztem magam, saját titokzatos szertartását végző cigarettázó istennek. Biztos voltam benne, ha valaki meglátna, nem értené meg a szertartásomat. Egy kicsit kívántam is, hogy valaki betoppanjon hozzánk, mondjuk a Mariska néni vagy a fél kezére béna éjjeliőr. Belefújnám megdöbbent arcukba a cigarettafüstöt. De nem jött senki. A kályhában lassan leégett a szén. Fázni kezdtem meztelenül az asztal tetején. Egy pillanatig arra gondoltam, vajon a gabonaraktárba kerítettek-e kályhát. Hátha arról mindenki megfeledkezett. Nem éreztem a gyertyák melegét. Fényük van, de melegük bizonyára nincs. Túl mohón szívtam el a hosszú cigarettát, rosszullét környékezett. Egyszer az istálló padlásán egy egész doboznyit elszívtunk a hajós fiával, s amikor le akartunk jönni, szédülő fejjel zuhantunk le a létráról. Már egyáltalán nem kívántam, hogy valaki betoppanjon hozzánk. Kegyetlenül fáztam, lúdbőrös karomon feiborzolód- tak a színtelen szőrszálak. Az ágy vigyorogva csábított, de nem mozdultam gyertyalángon trónusomról. Aztán, minden átmenet nélkül, érthetetlenül ideges lettem, egy kicsit féltem is, persze, csak úgy általában, vizslaként beleszimatoltam a gyertyák áldozati füstjébe, s tekintetem riadt reflektorként pásztázta a szoba agyonismert zugait. Bosszankodtam, és tehetetlenül dühöngtem magamban, hogy váratlanul valami történt körülöttem, de nem vettem észre. Valami történt... valami történt... valami történt... A falak nem válaszoltak. A legszívesebben villanyt gyújtottam volna, de féltem, ha leszállók az asztalról, megváltoznak a távolságok, s az új helyzet még jobban megzavar. A könyveimre pillantottam: hát persze, fő a hidegvér! Igen, most nekem van szükségem Doniphan hidegvérére. Egy-két gyertya már fuldokolni kezdett. Egyszerre meggyújtott egyforma gyertyák miért előzik meg egymást a kényszerű elmúlásban? Nem értettem, és nem is tudtam azon gondolkozni, hogy miért nem értem. Az egyik éppen az utolsót hunyorította, s abban a pillanatban mindenre rájöttem: hátam mögött a falióra megállt. Mikor? A karcsú mutatók negyed kilencet mutattak. Vajon mikor volt negyed kilenc? Tanácstalanul, ösztönös, ősi mozdulattal az ablak felé fordultam, de az ablakon túl semmi se látszott. Újra szerettem volna, ha Mariska néni átjön hozzánk, mondjuk egy csipetnyi sóért, mert Szilveszter beringet vacsorázik, s az nem elég sós... De nem jött senki. A leg- kínzóbb az volt az egészben, hogy tudtam, úgysem jön senki. Az ágy, a paplan vigyorgása egyenesen visszataszító volt. Felöltöztem. Nedves cipőim helyett apám nemezszárú csizmáját húztam a lábamra. Már majdnem akkora lábam volt, mint az apámnak. Megvártam, amíg a gyertyacsonkok égő kanócai faggyúpocsolyáikba fúlnak, aztán a fényesre kopott kulcsot kétszer is megfordítottam a zárban, és kimentem az utcára. Arcomon rögtön éreztem, hogy a falura nagy, jámbor pelyhekben hull a tél fehér csöndje. Az utcasor házai vaksi szemekkel rám hunyorogtak, amikor elindultam a gabonaraktár felé. 317
