Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Bereck József: A negyed kilenc jegyében (novella)
A fura ember megmagyarázhatatlan önzetlenségéből az italmérés helyzete ugyan megoldódott, de a farsangi bálokhoz nagy teremre volt szükség. A kényszer végül is kicsikarta a megoldást. A szövetkezetnek már nem volt szüksége Szidónia néni volt udvarházának nagy, deszkapadlós gabonaraktárára, és valaki előállt az ötlettel: felsű- rolni a padlót, kimeszelni a falakat, a plafon gerendáit színes szalagokkal bevonni, a zenészeknek pódiumot állítani, egy másik sarokba az italpultot, és kész... A Vöröskereszt helyi szervezetének asszonyai és lányai rendet teremtettek a gabonaraktárban. Lelkesen dolgoztak, két este el is készült az egész. Nővérem készítette az első mulatság plakátjait, izgult, mert anyám megígérte neki, hogy velük mehet, azon a farsangon elkezdheti a bálozást. Nyakig festékes volt, és szerencsétlennek érezte magát, ha valamit elrontott. Engem azonban leintett, amikor figyelmeztettem néhány helyesírási hibára. Azt mondta, hogy a falunak jól van az úgy is. Apám a falu zenekarának harmonikása volt. A hosszú téli estéken mindig a divatos nótákat, slágereket gyakorolta. Termetéhez, nagy kezéhez viszonyítva a hangszere nevetségesen kicsi volt; vastag ujjai egyszerre néha két billentyűt is lenyomtak. Néhányszor — nagyon csendesen, vagy inkább félénken — megemlítette, hogy jó lenne egy százhúsz basszusos, de az anyám minden esetben ingerülten kijelentette, hogy majd csak a ház után, de még az sem biztos. Nem lehet csak úgy kidobálni a pénzt, különben is a gyerek (ezt rám értette) teljesen botfülű. Tudod, akkor még olyan korban voltam, hogy semmire sem volt szabad komolyan gondolnom. A bálra aztán igazán nem. Nem is kívánkoztam oda soha, hisz tudom, gyerek voltam még, de aznap este szörnyen egyedül maradtam a házban. Előfordult az már máskor is, de most egyenesen kifárasztott a készülődésük, s az utánuk maradt csend valósággal letaglózott. A magánnyal úgy vagyok, mint a mozdonyokkal. Tudod, szörnyen szeretem a mozdonyokat, de félek is tőlük, érthetetlen, furcsa félelemmel. Sokszor órákon át lődörgők a pályaudvarokon, izgatottan figyelem a hatalmas gőzmozdonyokat, de nem merek közeledni hozzájuk. A mulatság estéjén még csak sötétedett, de anyám már annyira izgatott volt, hogy bosszantó piros foltok jelentek meg a nyakán. Szinte pánik tört ki a lelkében. Kétségbeesetten púderozta magát, de úgy látszik, kevés sikerrel, mert nem tudott elszakadni a tükörtől. Nővérem az utolsó simításokat végezte kétszer átalakított ruháján, és kitartóan bőgött. Nem tudta megérteni, miért rövid a ruhája. Sajnáltam, a készülődése annyira őszinte volt és megható, már-már azon voltam, hogy megmagyarázom neki a ruhaproblémát, mert arra kellett gondolnom, hogy a sírástól vörös lesz a szeme, talán az orra is, nem fog tetszeni annak az alisiáli fiúnak, s az nem jön el utána többé esténként, s én nem nyargalászhatok a vadonatúj versenybiciklijén az úszói kanyarig és vissza, a hegyétei temetőig és vissza, az őrházig é9 vissza... Olyan isteni biciklije volt a fiúnak, és nem szólt semmit, hogy nyírom; bepréselte magát esténként nővéremmel a kiskapuba, é9 addig el nem ment, amíg anyám — úgy tíz-tizenegy felé — ki nem szólt az ablakon. Csak az volt a baj, hogy mindig este jött, a srácok már nem láthattak, és száguldozás közben rengeteg apró bogár repült a szemembe. Apám készülődött a legnyugodtabban. Ünneplőben volt, de még kiment az istállóba, és dobott a tehénnek. Miután visszajött, figyelmesen leszedte ruhájáról a szénaszálakat. Segítő szándékkal az anyám is odalépett hozzá, de csak egy pillanatig bírta: visszacsalta a tükör. Untam a készülődésüket. Nem irigyeltem őket, csak kifáradtam. Mielőtt kimentek volna a fagyos estébe, egy pillanatra még felvillant bennem az érdeklődés: apám felkötötte a csíkos nyakkendőjét. Még sose láttam rajta. Sokszor megcsodáltam a szekrényben: a színes csíkok között ferdén egy sárga is szaladt. Addig, de azóta se találkoztam a házunkban olyan sárgával. Meg voltam győződve róla, hogy nincs még egy ilyen szép nyakkendő a faluban. Ágyba kényszerítettek, mintha később nem tudtam volna egyedül lefeküdni. Miután megnyugodtam, már csak abban reménykedtem, hogy az ima nem jut az eszükbe. Idegesített és bosszantott a szokásos esti ima. Az az érdekes, hogy reggel sose kellett imádkoznunk, de az esti lelkiismeretvizsgálást (ahogy anyám szokta mondani) nem engedték el nekünk. Ráadásul fekve nem i9 lehetett; az ágy elé kellett térdelnünk, és hangosan daráltuk: Öédesjézusom hálátrebeglelkem hogyegésznaponátúgyszerettélengem 316
