Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - Kovács Magda: A hívás (elbeszélés)

Hirtelen női nevetés csattant, mint a korbács, úgy vágott a csendbe, hogy fájt. Összeborzadtak a tárgyak, a nevetés egyre nőtt, a konyhában lassan kivilágosodott, valaki elhúzta az ablak függönyét, mozgolódás támadt kint a világban. Különös nevetés volt, de a nőt megnyugtatta. A szoba felől jött. Ellebbentette a színes kartondarabot, amit nyáron ajtó helyett használtak a házban, s belépett. Kékhuzatú heverőn szőke lány dobálta magát, mintha magatehetetlen hulla lenne, 9 minden áron partra akarna vetődni. Puffadt, gyöngyházszínű hasa az ég felé ágaskodott. Kicsiny lábai ütemesen remegtek. Két karját szétvetve, nevetett.

Az alacsony, gerendás mennyezetről hosszú menyasszonyi ruha csüngött. Körben az üres szobában süteményes és gyümölcsös tálak sorakoztak. Illatuk összeolvadt a szoba imádságos könyvekre emlékeztető szagával. A sarkakból, erőlködve, árnyak próbáltak előlépni. Izgatottan kerülgettek egy láthatatlan asztalt, hogy köréüljenek, és elfogyasszák a tálak pompás gyümölcseit és süteményeit, hogy poharat emeljenek, egymás szemébe hajolva mélyen, kutatóan, s hogy megveregessék a nagy hasú szőke lány gyerekarcát, aki nevetve figyelte őket. De az árnyak váratlanul megsértődtek, s visszahúzódtak a falak hajszálvékony repedéseibe.

A szőke lány szomorú, megbánó arccal ült fel. Sajnálta, hogy elkergette az árnyakat. Egyedül érezte magát. A reggel közben egyre nőtt körülötte, a gyümölcsök apró lelkei felröppentek a tálaikról, kavargásukkal betöltötték a szobát, s kiszorították a fényt, mindent, ami nem volt vidám. A szőke lány felállt, megsimogatta derekát, hálóinge visszacsúszott a hasa alá, s ő a terhes asszonyok lassú járásával indult az ajtó felé. Egy pillanatra megtorpant, észrevette az idegent, érezte, hogy az mindent látott. Neki akart támadni, de gyöngyházszínű hasában megmozdult a titok.

Nézték egymást, idegen ismerős szemmel. Aztán a szőke lány a nő nyakába vetette magát. Kettős súlyú testével szinte fellökte.

— Tudtam, tudtam, hogy eljössz. És éppen ma. Ma vártalak, érted?

Izgatottan beszélt, egyre jobban elhatalmasodott rajta az öröm. Mint amikor nagy- nagy szorongásból szabadul az ember, sokat beszélt, élénken, s a mozgása is köny- nyeddé vált.

— Ne nézd őket — állt a fényképek elé. — Meghaltak. Ez a nap a miénk. Maradj velem — tört fel belőle szenvedélyesen. — Maradjon már velem valaki!

Az udvarról hirtelen lárma szűrődött be, nevető asszonyok tódultak a szobába.

— Eljött — kiabálták oda egymásnak, a nőre mutogatva.

— Eljött! — és a nevét akarták mondani, de hirtelen elhallgattak. Zavartan bámulták egymást.

A nő az arcokat nézte. Lassan fölismerte a szemekben az áhítatot. Érezte, hogy kimagaslik közülük, s csak intenie kell, azok követik. „Nem lesz nehéz“ — gondolta magában, és megkönnyebbülten levezette az asszonyokat az udvarba. Még a fény is a régi volt, tomboló, zuhogó. Izgatott lármával vonultak, a nő egyre magasabban ívelt a fejek fölé. A húgát kereste. Ott állt egy csoport férfi között, hasán összefont kézzel, és nevetett. Haja olvasztott aranyként csörgött le fejéről. Kagyló alakú hasa titkát magyarázta.

Két férfi lépett az udvarba. Megvetően elhaladtak a nők és a férfiak csoportja mellett, és némán nekiláttak, hogy sátrat építsenek. ,,Az öreg és a fiatal. Hasonmásai egymásnak“ — gondolta a nő, ahogy megpillantotta a két fura alakot.

— A vőlegényem — mutatott a fiatalabbikra a szőke lány.

— Idegenek — gondolta, és mosolyogni próbált, de mosolya megbotlott arca egy gödrében, 9 fájdalmasan sziszegve sántikálta körbe a száját. Elnézett a fejek fölött, mintha valakit keresne, de egyszerre fenyegető morgások törtek fel mindenfelől. Valami megdermedt a levegőben. A férfiak rosszkedvűen csatlakoztak a sátorépítőkhöz, a nők pedig megrohanták a megkötözött lábú baromfiakat.

Ügy maradtak ott, a nő és a szőke lány, mint a hajótöröttek. Az egyik hatalmasan, nyugodtan, a másik törékenyen, remegőn.

S a hatalmas lehajolt a törékenyhez, és súgott neki valamit.

— Én vagyok a királynő.

312