Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Kovács Magda: A hívás (elbeszélés)
— A királynő? — Én vagyok a királynő! — kiáltotta oda a férfiak csoportjának. — Emlékezzetek rá! A két idegenből jött csodálkozva látta, mennyire megváltoztak a férfiak. Zajosak lettek, szertelenek, hangulatuk átragadt az asszonyokra Is. — Esküvő van — kiabálták oda egymásnak, mintha most döbbentek volna rá. — Esküvő! Az utcáról is csatlakoztak hozzájuk. Vénasszonyok ültek bólogatva a falak tövében. Fogatlan szájuk egyre őrölte a szót: egyküvő ... Hunyorogtak hozzá, hogy el is higy- gyék, még valóban élnek. Fiatal lányok lobogtak fel váratlanul, virágos kosarakkal. Földíszítették a sátrat, a hatalmas kondérokat, tepsiket. Virágokat tűztek a férfiak kabátjára, megpörgették, kézről kézre adva, a vőlegényt, aztán újabb virágokért szaladtak. A furcsa násznép izzadva tolongott az udvaron. A menyasszonyért kiabáltak, aki késve jött, igyekezett könnyű és légies lenni, menyasszonyi csokrát, mint a pajzsot tartotta kagyló alakú hasa előtt. Színe9 kavargásban haladt a menet, finom por úszott a nyomukban. Az asszonyok széles arcán elégedettség és izzadság fénylett. Szemük mögött fellobogott a múlt, belekapaszkodtak párjaikba, s futni, rohanni vágytak a régi utakon. Visszadobálni a fákra az ellopott gyümölcsöket, visszaönteni a virágok kelyhébe az elpazarolt illatokat, visszagurítani üregeikbe a szörnyek kiszúrt szemét, hogy újra éljék az egykorit, hogy kiálthassák: királynő! — Nincs királynő! — kiáltotta a vőlegény. Megállt, és szembefordult a menettel. Idegen, soha nem látott tűz égett a szemében. — Nincs királynő! — Nincs királynő! — Nem kell királynő! Az asszonyok lelkesen kiabálták, a férfiak lesütött szemmel, de határozottan mondták: — Nem kell királynő. A nő nem érzett haragot, gyűlöletet. Csak végtelen fáradtságot és idegenséget. Kivált a menetből, é9 elindult arra, amerről jött. Egy pillanatra még betért a házba, s megállt a fényképek előtt. A hívás téves volt, szólt oda a papírarcoknak, aztán egy mozdulattal lesöpörte őket a falról. . S mintha csak árnyék imbolygóit volna a rét felett, úgy tűnt el, egyre apróbbakat lobbanva, ahonnét jött. Egy árnyék, amely hosszú nyugtalanság után végre tisztázott valamit magában. 313
