Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - Kovács Magda: A hívás (elbeszélés)

amikor sorra férjhez mentek a lányok. Magányosságra ítéltettem. Száműzve a hosszú, puszta udvarba, ahol négyen szívtuk egymás vérét. A felnőttek, anyám, Lidi néném és Józsi bácsi, szinte naponta ölték egymást. Szavak nélkül, a tekintetünkkel, puszta létünkkel öldököltünk. Sokáig éltünk így, amíg egyszer csak nagy-nagy vihar kerekedett körülöttünk. Lidi néném úgy ment ki reggelenként az udvarra, mint a hajóskapitány a fedélzetre. Bukdácsolva, tántorogva haladt a süllyedező udvar felszínén, de egyszer sem esett el. Aztán visszajött a jelentéssel.

— Már Tóthéknál vannak.

— Akkor sietnünk kell — emelte föl fejét Józsi bácsi, és könyörögve nézett az asszonyra.

— Még nem, még nem, Józsi, várjunk. — Nehezen szakadoztak föl belőle a szavak. Én egész nap a vakablak alatti lócán ültem, mozdulatlanul a félelemtől. A konyha falai egyre erősebben remegtek, néha feljajdulitunk, éreztük a körülöttünk pusztító erőt, ahogy egyre közeledik, hogy megfojtson, megsemmisítsen bennünket.

Egy reggel Lidi néném nem szólt többé, amikor visszajött az udvarról. Be sem tette maga mögött az ajtót, csak állt egyenesen, minket anyámmal észre sem vett, Józsi bácsit nézte. Nézte parancsoló tekintettel, és a férfi búzakalász színű feje lassan fölemelkedett. Valami titokkal a szemükben mentek le az udvar végébe. Hirtelen nagy, várakozó csend támadt. Csak én és anyám reszkettünk.

És felbőgött az első állat. Erre, mint egy jeladásra, ropogni, recsegni kezdett minden. A falak üvöltöttek, az ajtók, ablakok ki-be csapódtak, sikoltva próbáltak menekülni a fák, s hangosan átkozva fenyegették az eget. A kétágason, mint a félrevert harang, röpült a vödör, s alatta a mélység visszaverte az állatok bőgését. Az ég elkapta, és lehullatta a világra. Nem akartam hallani, nem akartam látni, befúrtam fejemet az ágy párnái közé. Léptek dübörögtek mindenfelől, emberek ordítoztak. Az úristenért ordítoztak, de az úristen valahol a párnák közé bújva sírt, s nem akarta látni, hogy az udvaron, ahol keskeny árokban kék színű trágyalé folydogáit az istálló felől, most pirosán vágtatott a vér. Ártatlan barmai vére.

Lidi néném nem nézett senkire, ment, amerre vezették, kibomlott haja az arca előtt lobogott. Hatalmas volt, ijesztő, riadtan húzódtak félre előle a bámészkodók. Józsi bácsi búzakalász színű haját mintha megcsapta volna a dér, az asszonytól elválasztva kicsi volt, tehetetlen, s nem mert visszaütni, ha ütötték.

Anyám közben megszült a hátsó szobában, s az új életet nyújtotta a félelmes erő felé, hogy kiengesztelje a leolt állatokért. Az erő elfogadta az életet, és kiengesztelő- dött, megkímélt bennünket. Engem és anyámat.“

Elérte célját. Egy pillanatra megdöbbent. Ott állt az udvar előtt. Húsz évig ment a világban, egyre bátrabb ívben, nem számított a hívásra. Semmire sem számított. Ment, mert vitte előre a lendület. A kapuban most ujjongó örömet érzett.

Az udvar felvirágozva állt és hallgatott. A kútágasról piros szalagok lógtak, reménytelenül a kiszáradt mélység fölött. Frissen ültetett jegenyékről művirágfüzérek zuhogtak alá, a kiszáradt szőlőindákon krepp-papír rózsák kúsztak a magasba. Fehéren szikráztak a frissen meszelt Istállófalak, az apró bódék az udvar végében, a ház fölröppenni készülő nagy, fehér madárra hasonlított, s mintha rontás ellen tennék, a fák fehér köröket húztak köréje a földre.

Hosszan nézte a furcsa díszleteket. Aztán könnyedén, mintha csak önmaga árnyéka lett volna, végigsurrant az udvaron az ajtóig. A barna ajtó kérges paraszttenyérre hasonlított, repedései mentén cirógató fények botorkásztak. A bal felső sarkában, mélyen bevésve, ott sötétlett a neve. Nyurga, cigányosan sötét betűi kidudorodtak, mint a hegek.

A konyha szinte semmit sem változott azóta, hogy elment. Az asztalt vászon borította, gondosan letörölték róla a kenyérmorzsákat. Ugyanazok a képek a falon, tulipános szélű üvegek alatt. Józsi bácsi szőke bajusza huncutul rángatődzott, mintha kitörni készülne belőle a nevetés, amit egész életében visszafojtott. Két fénygolyó csöppnyi aranysulyokként egyensúlyozott a bajusz két végén, a függöny repedéseiből jöttek szép ívű fénysugárral, s ott hintáztak, míg a nap át nem haladt a delelőjén, akkor eltűntek, otthagyva Józsi bácsi kifosztott papírarcát.

311