Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Kovács Magda: A hívás (elbeszélés)
fejét nyilazta, a virágok a napot fojtogatták, az erdő hangjai, mint fekete kövek hullottak bele a csöndbe. Aztán fájdalmat éreztem hátul, a tarkómban. Odakaptam. Kerek, piciny sebből vér buggyant, s lefolyt ujjamon. — Akkor temessünk! — Még nem! — Már meghalt! Arcomba virágokat szórtak, ágakkal borították be testemet. Hosszú siratóénekbe fogtak, szövegtelen melódiába az elmúlásról. Nem tartott sokáig. Talpra rángattak, és magúikkal vonszoltak, hogy tovább orgiázzunk a mezőkön, kertekben, pajtákban. Zuhogott a fény, alig láttuk egymás keringő arcát, azon az egy napon minden más volt. É9 bennem, mert az a nap azért volt, kicsírázott a halál.“ Űjra továbbindult. Messziről feltünedeztek a falu házai. Úgy bukkantak fel a fák koronái közül, mint a tengerből, s homlokukat, amelyek mögött kincseket rejtegettek, az ég felé emelték. Az ég bőven szórta fényeit a házak fölemelt homlokára. Dicső pillanat volt. Ünnepélyes. A nő most már sietett. Amikor belépett a faluba, még hallotta az ünnepség lassan elülő hangjait. A színes kavargás roncsai szanaszét hevertek. S valaki sebtében távozott, érezte a közelségét, ahogy elsuhant mellette. A kerteken át menekült, letaposva a fűszálakat, széthajtogatva maga előtt a fák ágait. Remegő ágak árulkodtak útjáról. Azután könnyű fuvallat támadt, fölemelte az út porát, de mint a gyerek, aki csak játszik, ismét visszaszórta, eltemetve vele a víg ünnepség maradványait. Néhány részeg virágot, amelyek nem találtak vissza helyükre, s az útra bukva hevertek, kénytelen volt félrerúgni a lába elől. A főutca közepe táján járt, még mii.dig messzire céljától. Megütközve nézte a menekülés útját. „Hívott — gondolta , s most elfut előlem.“ Megállt, félrekaparta lábával az út porát, alatta vadonatúj kőburkolat világított. Ezzel egyidőben fölfedezte a telefonbódét egy gyepes térség közepén. Térdig érő fű lengte körül. A gyepet különben ápolták, körben gondosan lekaszálták, kivéve azt a néhány maroknyit a bódé tövében.Odament, hogy kinyissa, de meggondolta magát. Valamikor hatalmas diófa állt ugyanezen a helyen, ahhoz sem nyúlt soha senki. A papiak melletti keskeny gyalogúton két férfi várakozott. De ezt csak néhány méterrel odébb fogalmazta meg, miután elhaladt előttünk. „Ott várakoztak, lesben állva _ idézte fel a múltat, mert a gondolat már csak múlt volt, a pillanat, amikor a kép jelen idejét élte, leszakadt az idő rakétatestéről, eilobbant az űrben —, engem figyeltek. Fekete ruhában voltak, egy öreg és egy fiatal, hasonmásai egymásnak. Az öreg inkább közömbös volt, mint aki parancsra teljesít valamit, a fiatal gyűlölködő, tehát kényszerítette az öreget. Ha most hátratekintenék, még látnám őket — gondolta —t az öreg már meg i9 fordult, hogy elballagjon, a fiatal még megvárná, hogy találkozzon a tekintetünk, s csak azután csatlakozna hozzá.“ De nem pillantott hátra. Mindamellett teste elnehezült, s vad nyugtalanság tört fel benne. Hogyha emberek jöttek volna vele szembe, talán megnyugszik. Örökös magánytól kiszikkadt lelkét megrohanták a vágyak. Arcokat akart látni, hangokat hallani. Embereket akart. Szenteket, gyilkosokat, nagy-nagy forgatagot, emberforgatagot. S kötelékeket akart, eltéphetetlen kötelékeket, szövetséget a szentekkel, a gyilkosokkal, sántákkal, púposokkal. Csak a remény — hogy most visszamehet, 9 az utat ott, ahol az egyszer váratlanul éles szögben téves irányba elhajolt, visszafordíthatja vitte előre. „Csak vissza kell mennem, csak vissza kell mennem“, ismételgette, hogy jól belevésődjön, mit kell majd tennie. S míg lassan közeledett célja felé, elmerült a múltban. „Aztán váratlanul magamra hagytak. Királynő, súgták, amikor elhaladtak mellettem, de nem hívtak többé maguk közé. És nem választott senki feleségül, később sem, 310
