Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Kovács Magda: A hívás (elbeszélés)
Kovács Magda a hívás A reggeli fény már órák óta uralkodott az égen. Keletről jött vékony sugárlábon, a fák hegyén lépkedett, egyre magasabbra hágott, majd a legmagasabb fa tetejéről felugrott az égre, s ott rövid, véres tusában legyőzte a sötétet. S amikor vér hullott alá a magasból, a föld tudta, hogy eljött szabadulása pillanata, ahogy az meg volt írva, s tudta, hogy áldoznia kell. És áldozott. A folyók feláldozták a halak álmát, fehér vízpárába burkolva, puhán küldték fölfelé. A rétek megöltek néhány virágot, s lelkűket Illatfelhőbe csomagolva, az égre nyilazták őket. Az erdők madarak hangjával áldoztak egy csöpp vérért. A nő nyakába is hullott egy csöpp vér. Először fájt, akár a halál, kerek, piciny sebet égetve a gyönge bőrbe, de aztán hirtelen szétáradt benne az élet, az örökkévaló. S miután sorra áldoztak a folyók, a rétek, az erdők, ő Is fölemelte arcát az égre. É9 az ég lenyúlt hozzá, letörölte szeméről a fényességet, s egy mozdulattal két hosszú árkot húzott egymás alá sima homlokára. A nő messzire dobta tükrét, nem fordult hátra, nehogy megpillantsa benne arcát, s lassan továbbindult az útján. De nemsokára megállt, hogy befejezze gondolatait. „És akkor megválasztottak királynőnek. A fákról, amerre elhaladtunk hosszú menetben, a mezei utak szélén, gazdag fürtökben csüngtek az ismeretlen gyümölcsök. És ismeretlen virágok torkából sűrű illat csörgött lábunk elé. Mert minden más volt azon a napon. A bokrok mögött furcsa szörnyetegek neszeztek, s ml fejünket mélyen lesunyva osontunk el mellettük, éreztük szemük erejét, ahogy delejesen felénk sugárzott, de nem mertünk hátrapdllantani, mert tudtuk, hogy szemükbe van írva az ember jövője, s aki megpillantja, meghal. Halál — súgtuk egymás fülébe a szót. Jó lenne temetni, indítványozta valaki a sorból. — Kit temessünk? — A királynőt. — Akkor meg kell halnia. — Meg fog halni. Láttam szemükben az áhítatot, ahogy körém csoportosulva fölnéztek rám. Egyszerre túlnőttem rajtuk, elérhetetlen magasságban lebegtem fölöttük. Kezembe s ruhám szélébe kapaszkodva, lezúdultak velem a rétre. Szó nélkül futottunk, csak mellünk zihálása és mezítelen talpunk csattogása hallatszott. Fejemen félrecsúszott a virágkoszorú. A patakparton levették rólam rövid, fehér ingemet. Láttam magam a vízben. Arcom alatt piócáik s ebihalak nyüzsögtek. Az ebihalak apró körökben gyűrűztek, felsőbbrendűség i gőggel a piócákkal szemben, mert tudták, hogy egy másik, tökéletesebb élet vár rájuk. A nap sugarai nyilazták testemet, a rét illatai torkomra fonódtak, az erdő hangjai elborították agyamat. Felkészültem a halálra. Piócát helyeztek tarkómra. Behunytam szememet, mert nem akartam, hogy lássák benne a borzadályt. így álltam a nagy, világtalan csendben. A nap már a virágok 309
