Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Veres János: Vers
kifejezési anyagát tehát csak a termelés egy részéből venné, amihez a közösség másik (a termelés más szakaszán álló) tagja természetszerűen nem tudna alkotóan viszonyulni. De nem tud a munkás — lévén más az „élet-élménye“ — alkotóan viszonyulni a paraszt-folklórhoz sem. S ugyanígy „idegen“ a népköltészet [földműveléssel s pásztorkodással összefüggő) anyaga a modern népdalfordító számára is: az ipari társadalom élményének (nyelvének) birtokában a paraszt (pásztor) társadalom élményét akarja elmondani. S mindezt többnyire a romantikus-realista költő eszményéhez, az „alma-szeretek“ élménysémájához hűen. Az eredmény: a lejegyzett, „kimerevített“ népdalszöveget veszi kizárólagos alapul, azaz a kollektív alkotást egyéni műként fordítja, vagy — hogy az indító gondolatunkhoz visszatérjünk — a langue-tényt parolként kezeli. S ezek után feltehetjük a kérdést: írni biztat bennünket mégis, legalább viszonylagos eredménnyel, ha 1972-ben népdalt akarunk fordítani? S a felelet: fordítónak s olvasónak egyaránt tudatosítani kell a fent elemzett egyezéseket s különbségeket modern költészet és népköltészet között. A népköltészetet nem lehet — még akkor sem, ha Csoórival együtt valljuk (írása az Élet és Irodalomban jelent meg), hogy esztétikai értéke vetekszik a műköltészet csúcsainak értékével — egyéni teljesítményként kezelni, azaz a műköltészet fordítógyaikorlata szerint fordítani. Ismételjük meg Jakobson állítását: a folklóralkotást már a lejegyzés is deformálja, más kategóriába sorolja át. — Ezt a deformálást folytatjuk tovább, ha a népdalszöveget úgy fordítjuk, hogy nem a folklór teljes anyagához, a hűbéri társadalom egyetemes élményéhez akarunk hűek lenni, hanem a konkrét szöveg esetlegességeihez. Példa: az akasztásra menő juhászbetyár (Fr. Miko szerint ennek az archetípusnak a jellemzői: Magaszabta jogú, független tagja a társadalomnak... Fokozott önérzet... öntudat... stb.) hetyke búcsú-fájdalmán nemigen változtat, hogy len- (az eredetiben: „ľanová košeľa — leniing“) vagy vászoninget adunk rá. A juhász-betyár világ teljességében egyik is, másik lehetséges. Nem a konkrét élményhez, hanem a lehetséges élményhez kell hűnek lennünk. Ebben a szelektálásban tehát a modern költészet alkotásmódját kell érvényesítenünk, amely a közösségi (egyetemes) „élményt“ mindig az egyéni élmény elé helyezi. Összefoglalva: az eddigi népköltészetfordító gyakorlattal szemben (melynek nagyjából a lényege: hűen a szöveghez és hűen önmagamhoz, mert a fordítás akkor igazán jó, ha „egyéni teljesítményként“, alkotásként is esztétikai érték) új fordító-ars poeticával kell kísérleteznünk. S ezt az ars poeticát — leegyszerűsítve — falán így fogalmazhatnánk meg: a társadalmilag konkrét archetípust a modern költészet személyest „személytelenné“ (egyetemes érvényűvé) tevő nyelvén elmondani. sejtelmes óda Veres János Ház a dombtetőn. Lombsátorba bújik; a helyes irányt öreg torony zúgja, árnyas tornácon dohánykupac sárgul, orgonasövény borul ki az útra. Ha otthon leszel, aranyrojtos zászlót tűz képzeletem szobád ablakába, körülölel az édes, kék magasság s a forrásvidék zöld romantikája. A torony körül sok-sok csillag vibrál, szívhasítóan szép reggelt ígérnek; ha a tébolyok üldözőbe vesznek, nálad lelhetnék biztos fedezéket. Rettentő terhet — hullásom kínálom, figyelmeztet a zöld gally jó előre; tudom, hogy zavart naprendszereimnek nem sírja lennél, hanem megfejtője. A falu minden fája áldást mond rád s kát szóra, mely a leveledben fényiéit; ha vakmerő vagy, állj mellém, de tudd meg: örök lánggal égek, míg csak élek. Ház a domtetőn. Falán jel sugárzik, ha rágondolok, ellepnek a lázak; mint kőszobor a Húsvét-szigefeken titkokat őrzök: hangodat, bokádat... Te vagy a Sejtelem, az első, égi, hű rögeszméim nyomodba szegődnek, én nem akarok mást, csak hajad nézni, s várni, hogy meglásd bús szememben egyszer az örökbe vett fáklya füstjét s a néptelen, süket mezőket... 308
