Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Sándor Imre: Neuraszténia
Sándor Imre* neMrasz*é"‘* A fiú elkésve jött ebédelni, már az apja is otthon volt, de vártak az ebéddel az egyetlen gyermekre. A fiú hadarva mentegetőzött. — Be akartuk fejezni a történelemtételeket. Észre se vettük, hogy már késő van. Az anya nem szólt semmit, csak sóhajtott. Ebéd alatt nem szólt egy szót sem. Az apa kikérdezte a fiút, hogy mennyire jutottak az érettségi anyaggal. A fiú izgatottan, sebesen válaszolt az apja kérdéseire, elmondta, hogy rögtön ebéd után visszamegy barátjához a kertjükbe, este hatig tanulnak, aztán ha már lement a nap, elmennek sétálni egy-két órára. A fiú elrohant rögtön ebéd után, az apa két órakor hivatalba ment, az asszony egyedül maradt a kényelmes, tágas szobákban. Először lefeküdt, de nem tudott aludni. Ha behunyta a szemét, mindenképpen az az érzése volt, hogy a négy fal eltűnik körülötte, és ő kint fekszik valahol szabadon, ismeretlenül és védtelenül, kitéve idegen emberek és állatok bámulásának, támadásának. Ha kinyitotta a szemét, eltűnt a vízió. Fölkelt, rendbe rakta a fiának a könyveit, de azok között nem volt semmi rendezni való, pontosan, szigorúan „a jour“ volt minden, minden ruha kitisztítva, minden cipő sámfán, minden fehérnemű, nyakkendő, sportfelszerelés a helyén... Az asszony sóhajtott: semmi tennivaló, igazán semmi tennivaló. Persze: kézimunka. De már tele volt a lakás kézimunkával, gobelinekkel, hímzésekkel, petitspoints-ekkel, horgolt és szőtt térítőkké!. Mit kezdjen? Régi leveleket olvasson? Már kívülről tudta azokat a régi leveleket, sima életének szürke mozaikjait. Regényt olvasson? Idegen emberek romantikus ügyeit? A fia még nem törődik a szerelemmel, ő pedig ... Oh! Egyszerre eszébe jutott valami, és vidám izgatottsággal ugrott fel. Kiszaladt az előszobába, kinyitotta a nagy garderóbe szekrényt, kihúzott két óriási fiókot, és becipelte egyenként a szobába. Nehezek voltak, de egyedül vitte, nem hívta segítségül a háztartási leányt. Öt órakor jött meg a férje a hivatalból, és az asszonyt a szőnyegen ülve találta; a szőnyegen és a díványon sorba feküdt a két csomag tartalma: a fiú elviselt ruhái, kopottas, de nem rongyos ruhák minden nagyságban. Mikor meglátta a férjét, elszégyellte magát. Annyira elszégyellte magát, hogy sírva fakadt. De ezt még jobban szégyellte, mosolyogva rejtette a könnyeit, felvett egy kis homokszínű felöltőt és mutatta a férjének: — Nézd meg, egészen új. Alig viselte. Késő tavasszal vettük, és őszre már kinőtte. A férfi megsimogatta a földön ülő asszony haját: — Amiatt sose sírjál, szívem. Az asszony szeme megint nedves lett. — Mikor ezt viselte, akkor még nem járt egyedül. Én mentem vele mindenhová. A férfi teleszívta a mellét, és széleset kaszált a kezével. — Ja, édes fiam! Ez a dolgok sora. A fiúgyermek hamar kirepül. Az asszony gyorsan mondta, nehogy megint sírva fakadjon: — Még hordhatta volna valaki! Még hordhatná valaki! Lobogtatta a kabátot. * A novellát a volt csehszlovákiai magyar író hagyatékából közöljük.
