Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Sándor Imre: Neuraszténia
Másnap esős idő volt, és délben a fiú bejelentette, hogy eljön hozzá két barátja, és itt fognak tanulni délután hármasban. Az anyja nem szólt rá semmit, kinézett az ablakon a szürke felhőkbe, aggódva nézte a felhőket, nehogy széjjelszaladjanak. Az volt a kívánsága, hogy essen az eső legalább három napig. Délután az ebédlődlványon ült a fiú szobájának az ajtaja mellett, és figyelt minden neszre, ami kiszűrődött a szomszéd szobából. Mindjárt, ahogy jöttek, almát vitt be nekik, fél négykor már újra bent volt náluk, és azt kérdezte, hogy mit akarnak uzsonnára. Hogy jó lesz-e kakaó. Ők rendszerint csak kávét ittak, de ma kakaót hozatott, hogy máskor is legyen kedvük eljönni a fiúknak. Sokáig tépelődött, vajon ne uzsonnázzon-e ő is bent velük, de belátta, hogy nagyon is terhükre volna. Ó maga vitte be az uzsonnát, ő maga ment az üres edényért. „Egyetek gyermekeim!“ „Jó volt, gyermekeim?“ — zavartan mosolygott, és megdobbant a szíve, mikor azt mondta „gyermekeim“. Túl voltak az érettségin, azt lehet mondani, hogy az egész család, mert egyformán izgultak mind a hárman, legjobban talán mégis az anya, túl voltak a júliuson is, a vakáció első hónapján. A nagy fiú életmódja megváltozott, az első hetekben többször kimaradt, lóbálta sétapálcáját, és néha ebéd után is beült a kávéházba. Az anya ijedezett, de a férje megnyugtatta: nincs semmi baj, ennek így kell lenni. Augusztus volt, és ahogy rövidülnek a napok, úgy rövidült az asszony bátorsága is. Még egy hónap, már egy hónap se, csak három hét, és a fiú elmegy, a fiú itt hagyja őket, a fiú Pestre megy tanulni. Orvosnak. Az asszony órák hosszat ült ebéd után mozdulatlanul, és hangtalanul sírt. A férfi néha éjszaka arra ébredt, hogy világosság van a szobában, az asszony éjjeliszekrényén ég a lámpa, az asszony könyökölve bámul a lámpába, és folynak a könnyei. — Mi bajod, édes? Az asszony ilyenkor ijedten eloltja a lámpát, a takaró alá bújik, mozdulatlanul fekszik, és a világért sem ad választ. Néha meredten ül az asszony az asztalnál, a fiú szól hozzá, és az asszony felzokog. Az asszony éjjel felkel az ágyból, halkan benyit a fiú szobájába, megnézi, vajon az ágyában van-e, odahaza van-e, aztán hangtalanul visszalopózik, és az ágyában sóhajtozik reggelig. Az asszony mind kevesebbet eszik. Délben csak a levest eszi meg, egyéb ételhez hozzá sem nyúl. Ha kérdik tőle, miért nem eszik, sírva fakad. Az asszony a fejét fájlalja, néha a derekát, néha a szíve körül érez nyomást. Elhívják a háziorvost. Alaposan vizsgál, rejtélyesen csapja széjjel a két kezét és távozóban csak ezt súgja a férjnek: — Neuraszténia! * Szeptember elején fölpakol az egész család, Pestre viszik a fiút beíratni, könyveket, ruhát venni a fiúnak, lakást keresni a fiúnak. Az asszonyt a háziorvos tanácsára vitte magával a férj, a háziorvos megadta az ideggyógyász-professzor címét, lepecsételt levelet is adott nekik. — Én is tudnék tanácsot adni, — mondta búcsúzóul, de rám úgysem hallgatnak. A professzor sokáig vizsgálta az asszonyt mindenféle szerszám segítségével, aztán kiküldte a szobából, és a férfit fogta vallatóra. — Hány éves a nagyságos asszony? — Harminchat. — Sohasem volt több gyerek, mint az egy fiú? — Soha. — Miért? A férj kényelmetlenül mozgolódik. — Talán beteg volt őnagysága? — Nem volt neki semmi baja. — Hát akkor? — Hát kérem ... a viszonyok. A divat. A többi ember. Ahogy nálunk szokás. — Nem volt rá módjuk? —Hát... nem nagyon volt. Ámbár ... éppenséggel... — És most? Most már inkább van módjuk?
