Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Mészáros László: Az álom születése

apám könyveihez, de az eredmény csak az lett, hogy bezárták előlem a könyvszekrény ajtaját. Látszólag beletörődtem a kudarcba, de elhatároztam, hogy mindenáron megszerzem azt a kulcsot. Gyakran álltam meg sóvár szemmel a szekrény előtt, és képtelen voltam megérteni, hogy miért nem valók nekem azok a könyvek. Bár meséskönyveim egyre gyarapodtak, már alig érdekeltek. Egyszer nagymama az asztalon hagyta a nagy bibliát. Apámék nem voltak otthon, mama kiment etetni, és én több mint egy óráig egyedül maradtam a hatalmas könyvvel. Remegő kézzel, dobogó szívvel hasaltam fölé, és meg voltam győződve arról, hogy ebben a könyvben minden meg van írva, mindenre választ kap az ember, hisz anyám és nagymama is olyan gyakran lapozgatják. Nagy volt a csalódásom. Bárhol is nyitottam fel, nem értettem belőle semmit, még a szavakat sem egészen, a régies írásmód mintha teljesen idegen lett volna számomra. Kezdtem megérteni, hogy miért nem valók még nekem apám könyvei, és egyszeriben nagy kedvet kaptam az iskolához. Már nem csábított a könyvszekrény, visszatértem meséimhez, mert tudtam, hogy egyszer elolvasok minden könyvet, azt a nagy bibliát is, és mindent érteni fogok, és mindent tudni fogok. Boldogan mentem az iskolába, és még az sem keserített el, hogy az első napokban egyetlen szót sem értettem a tanító beszédéből. Otthon nyugodtan lapoztam át új ábécéskönyvemet, mert tudtam, hogy mindez könnyen megtanulható. Sajnos, nem sokáig járhattam iskolába. Amikor Szekeresék megtudták, hogy engem fölvettek, rohantak az igazgatóhoz, és követelték, hogy az ő Vilikéjüket is vegyék fel, hisz ő három nappal idősebb, mint én. Óriási ricsajt csaptak, megfenyegették az igazgatót, és mindennek az lett a vége, hogy ott kellett hagynom az iskolát. Bántott a dolog, napokig sírtam, de képtelen voltam megérteni, mi az az irigység. Az egész rokonság fölhördült Szekeresék ellen, és csak hosszú, hosszú idő múlva szűnt meg az ellenszenv. Megbocsátani pedig... lehet egyáltalán?

A férfiak keze alatt égett a munka, és szalonnává, pecsenyévé, kolbásszá alakult át a tömérdek hús. Furcsa, kellemes és ínycsiklandozó illatok gomolyogtak a konyha levegőjében. Ebéd utánra már csak a hurkatöltés maradt a férfiak számára. A többi munka az asszonyokra vár. Hogy ne lábatlankodjunk — és az igazat megvallva alaposan el is fáradtunk —, húgommal együtt ágyba dugtak bennünket.

Apámék négyen voltak testvérek. Annak ellenére, hogy kettőt közülük áttelepítettek Magyarországra, ha összejött a legszűkebb rokonság, valamint a barátok és szomszédok, egy-egy disznótor alkalmával legalább harminc személyre kellett teríteni. Mikor felébredtünk, a hátsó szobából már kihordták az ágyakat, a szomszédból áthoztak két asztalt, padot, székeket kerítettek, és az asszonyok már a tányérokkal csörömpöltek. A szakácsnők hadseregét nagymama irányította, anyám meg nekilátott kettőnk kicsinosításának. Mikor betoppant az első vendég, már ünneplőbe öltözve, komoly arccal ültem az asztalnál. Apám, miután megszámolta a várt vendégeket és az elkészült helyeket, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ma én is a nagyok asztalához ülhetek. Az apróság ugyanis mindig a konyhában, az asszonyok felügyelete alatt vacsorázott, és csak a nagyobbacskák ülhettek a felnőttek közé.

Lassan összegyűltek a vendégek. Keresztapám után a nagybácsik jöttek, majd a mókamester Pista bácsi, apám barátja, a szomszédból Gyula báty’, természetesen mindenki feleségestül és gyerekestül. Az az undok Józsi megint feldühösített. Sohasem képes a rendes nevemen szólítani, Zoli helyett mindig Zotyót mond, és csak vigyorog, mint egy fakutya. Az asszonyokat sem szeretem, mert ők meg csak Zolikának becéz- getnek. mintha még mindig taknyos kölyök lennék. Miért nem lehetek egyszerűen Zoli? Vagy Zoltán, igen, Pista bácsi mindig így mondja: „Nos, hogy vagyunk, Zoltán fiam?“ Azt is mesélte, hogy a Zoltán név valamilyen katonafélét jelent, úgy mondta, „hadnagyot“. Nem tudom, mi az a hadnagy, nem is akarok' katona lenni, de lehet, a Zoltán valamilyen vezért jelent. Igen, biztosan hadvezér, és ez szép lehet. Gyönyörű lovam lenne ... a katonák azt csinálnák, amit én parancsolok. De mi lenne, ha sebet kapnék? A pokolba jutnák? Milyen lehet a pokol?

A pálinkázgatás után kellemes hangulatban kezdődik a vacsora. Jön a leves, leveshús tormával, töltött káposzta, s az első fogások alatt mindenki túlságosan is csak az evéssel van elfoglalva. Alig beszélnek, mintha már egy hete készültek volna erre a vacsorára. Csak Pista bácsi mesél szüntelenül, és nem értem, miért nevetnek rajta annyit az emberek. Akármit is mond, kirobban a nevetés. Még Joli — a legkiállhatat- lanabb unokanővérem, beképzelt, ostoba fruska — is csak vihog, és otromba hajfonata