Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Mészáros László: Az álom születése
nevetségesen rázkódik a vállán. Mindig csodálkozva nézem a felnőtteket: hogyan tudnak annyit beszélni? Olyan sokat tudnának? De hisz sokszor teljesen értelmetlen dolgokat fecsegnek, és többnyire oda sem figyelnek, hogy mit mond a másik. Mindegyik csak mondja, mondja a magáét, s olyan zajt csapnak, hogy majd belesüketülök. Pedig bort még nem is ittak. Joli és Józsi összebújnak mellettem, és susognak valamiről nagy titokzatosan. A legszívesebben belemarkolnék Joli hajába, hogy jól megráncigáljam. Gyí te, fakó! Milyen beképzeltek! Csak néhány évvel idősebbek, mint én, iskolába járnak, és már szóba sem állnak velem. Pedig amikor még nem jártak iskolába, együtt játszottunk kereszt- apáméknál a pajtában. Mire olyan büszkék? Józsi harmonikázni tanul, azt mondják, hogy jó füle van, de én bizony semmit se látok rajta. Azt hiszem, az én fülem éppen olyan jó, csak az övé talán nagyobb valamivel. Igen, nagyfülű csacsi... szamár! Nagy szamár — csak ennyi ez a Jóska. Már megint dicsekszik valamivel. És ez a piszkafa Joli meg lesi minden szavát... „Az osztályban én vagyok a legerősebb. Ha akarom, mindenki nekem adja a tízóraiját. Ha nem adja oda, elveszem tőle. Rettenetesen erős vagyok. Apám azt akarja, hogy harmonikázzak, de én inkább birkózó akarok lenni. Mindenkit lebirkózok, mindenki fél majd tőlem ...“ Nem is igaz, hogy Józsi olyan erős, mert bármelyik ember földhöz vágná. Keresztapám félkézzel is leterítené. Soha senki sem lehet túlságosan erős, mindig akad valaki, még nála is erősebb. Mint a mesékben. Nem mindig az erős győz. Hirtelen heves vágyat éreztem, hogy félbeszakítsam Józsi nagyszájúskodását, és mondjak valamit, valamit, amivel bebizonyítom, hogy én is képes vagyok nagy dolgokra, olyanokra, amelyekre talán senki más, és Józsi különösképpen nem. Lehet, csak azt akartam elérni, hogy észrevegyenek, hogy lássák, én is létezem, velem is számolni kell. Beleszólni valahogyan ebbe az értelmetlen társalgásba és világba... „Az semmi“, kezdtem el hadonászni Józsi orra előtt, „birkózni minden erős ember tud, de én, ha nagy leszek, elolvasom apám minden könyvét... a világ minden könyvét elolvasom majd, és ...“ Joli csodálkozva nézett rám, mintha ma látna először. Józsi meghökkent egy pillanatra, de aztán gúnyosan elmosolyodott. „Ugyan ... te sohasem tanulsz meg olvasni. Tudod te egyáltalán, hogy milyen nehéz az?“ „Igenis megtanulok, vedd tudomásul! És elolvasok minden könyvet, és már most is tudok olvasni!“ „Nem hiszem én azt.. „Pedig igaz, igaz! Már szlovákul is tudok olvasni, és nagymamának már a bibliából is olvastam, ugye, mama, ugye?“ Egészen kipirultam a nagy bizonygatásban, de a felnőttek csak nevettek rajtam. Elhitték ugyan apámnak, hogy valóban tudok olvasni, de nem értették, hogy miért olyan fontos ez nekem. Megdicsértek, de elkönyvelték, hogy csodabogár vagyok. A társalgás zavartalanul folyt tovább. Józsi tovább hencegett nyavalyás erejéről, Joli görbe fogait vicsorgatta, én pedig sértődötten visszahúzódtam a helyemre. Szomorú voltam. Figyeltem a felnőtteket. Mindig elbűvöltek és megzavartak. Nem értettem őket. Szerettem volna már én is felnőtt lenni, de egyúttal szerettem volna más lenni, mint azok, akiket ismertem. Néha mint egy istenre pillantottam fel apámra, keresztapámra, nagymamára, máskor viszont túlságosan is bántott, hogy csak közönséges emberek, nem olyanok, mint a mesékben, ahol csodálatos és furcsa emberekkel van tele a világ. Egyszer csak egy keskeny, végtelenbe nyúló hídon álltam. Elindultam. Mentem, mentem, de a hídnak sohasem akart vége szakadni. Lepillantottam. Hatalmas víztömeg csillogott a híd alatt. Miféle varázslatos folyó ez? Vagy ez lenne a tenger? A mesebeli Óperenciás? Egyre szaporább léptekkel siettem a túlsó part felé. Hirtelen friss szél csapott az arcomba ... Apám lelépett a székről. Az ablakot nyitotta ki. „Hadd jöjjön be egy kis levegő!“ Józsi megcsípte az arcomat. „Mi van, Zotyó? Elaludtál? Mit álmodtál?“ „Nem álmodtam! Ébren vagyok ...“
