Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Kováč, Dušan: Nyár

— Nem gondoltam, hogy találkozom itt veled, de örülök neki. Gyere — mondtam, és kézen fogtam.

Egyáltalán nem ellenkezett.

A folyó még ilyen időben sem veszítette el az illatát. De nem illat már ez, hanem a rekkenő hőség bölcs visszahívása. Már esteledett, de a meleg még sokáig ott maradt a kiégett földben, a fák tüzes leveleiben, az emberekben, noha a nap képe már régen eltűnt a láthatár mögött.

Ojra mellettem éreztem Monika forró testét. így, némán éreztük magunkat a legjobban. Am tudtam, hogy mondanom kell valamit. Csak nem mertem megtörni a csendet.

Lassan ballagtunk vissza a város felé. Már csaknem teljesen besötétedett. Egy rémült macska ugrott elő valahonnét, s eltűnt a sarok mögött, maga után húzva nehéz árnyékát. Megálltunk egy rozzant deszkapalánk mellett. A sötétben Monika száját kerestem. Forró és száraz volt a csókja. Egészen közelről néztem a szemébe. Nagy fekete pupillája volt. Oly odaadóan és oly ámulattal nézett rám, hogy a tekintetén kívül semmit sem érzékeltem.

— Ne, ma ne — kérlelt.

De én kérlelhetetlen voltam.

— Mondd, hogy szeretsz, hogy igazán szeretsz — most fedeztem föl a hangjában először a félelmet.

— Ha azt mondom, hogy szeretlek, hogy a sírig szeretni foglak, elhiszed? — bugy- gyant ki belőlem, s mindjárt ráeszméltem, hogy ez az, amit mondani akartam neki.

Kis ideig gondolkodott:

— Ha kimondod, elhiszem.

De én nem mondtam ezt neki. Egyszerre megrohant a félelem. — Ne higgy nekem, mert hiába mondanék neked bármit, úgyis csak hazugság volna. A szavak arra valók, hogy csaljanak, te még azt nem tudod, éppen ezért mondom el most neked. Nem tudom, meddig foglak szeretni, azt se tudom, szeretlek-e egyáltalán, azt Akarom, hogy az enyém légy — ennyi az egész. Remélem, most már érted.

Rémülten bámult rám. Láttam rajta, hogy egyáltalán semmit sem ért. Mért nem mondtam meg neki az igazat? Mért nem mondtam neki, hogy szeretem, hogy nagyon szeretem, hogy sokkal jobban szeretem, mintsem ő azt meg tudná érteni?

Féltem. Most már tudom, hogy mindazt nem neki mondtam, hanem csak magamnak, magamat akartam meggyőzni valamiről, nem őt. Magamnak féltem igazat mondani, mert éreztem, hogy számomra borzalmas az az igzság.

— Miért sírsz? No, miért sírsz? Hová mész, várjál!... Várjál hát! — kiáltottam utána, de ő már semmit sem hallott, futott lefelé az elhagyott utcán, é9 sírt. Hangosan zokogott, mint egy gyermek, fuldokolva, és nem törődött semmivel. Utánaszaladtam, meg akartam vigasztalni, de már egyáltalán nem akart tudomást venni rólam.

Végül is hagytam, hogy fusson. Néztem, hogyan távolodik, míg csak el nem tűnt a sarok mögött.

Egyszerre üresség és döbbenetes csend telepedett a környékre. Csak a rémült macska surrant be a fal mellett a kapun.

Az erdő itt-ott már vöröslött, de még mindig szép idő volt és meleg. Ugyanúgy álltunk most is, mint azon a nyár eleji napon, csak a fű sárga volt a temetőben, teljesen kiégette a nap.

Olyan váratlanul történt a dolog, hogy valamilyen őrült képzelet szüleményének tetszett az egész. Szerettem volna elhitetni magammal, hogy még nem múlt el a nyár, hogy még csak most jön minden, és hogy ami jön, az egészen más lesz, ám kétségbe- ejtően minden arra emlékeztetett, hogy vége van a nyárnak. Ott álltam a frissen megásott sír fölött, s még mindig nem akartam hinni a dolgot.

Michal hozta meg a hírt.

— Teljesen meztelen volt, amikor megtalálták. Azt mondják, hogy fürödni ment oda, és vízbe fúlt. De tudod, én ezt nem hiszem el. Elvégre a halastóban senki sem szokott fürödni. Ő egyszerűen beleugrott a tóba. De ezt ne mondd senkinek.

Michal hazug volt és szélhámos. Hiszen Mónikának semmi oka sem volt rá, hogy a vízbe ugorjon. Tudom, hogy furcsa természetű volt, de az egyáltalán nem ok az ilyesmire.